Az előző nap kemény volt a munkahelyen és estére vendégeket is vártunk. Az utolsó pillanatban lemondták a látogatást, ezért a feleségemmel egy igazi békés főzőcskézős-lépcsőháztakarítós-Columbo-nézős estét rendezhettünk és ráadásul egy pohár finom tokajival zárhattuk a napot. Aznap pihentem, mert kicsit éreztem a bal térdem, de csütörtökre mindenképpen hosszú kört terveztem, ezért nem mulasztottam el ötre állítani az órát.
Nem kezdődött túl jól a nap. A vekker hangjára nem ébredtem fel azonnal, előtte félálomban még felvillant egy kép: egy durva szintrajz képe, ami kicsit megijesztett: nem az Everest-et akarom ötperces tempóban megmászni, csak kilométereket szeretnék gyűjteni laza tempóban, hogy ne kelljen nagyon felébrednem, mielőtt hazaérek.
A készülődés a szokásos módon telt, de a reggeli szemétszállításra kirakott kukák mellett (arra tettem az órát, hogy hamarabb meglelje a műholdjelet) nem volt kedvem a megszokott rövid gimnasztikára sem: mire előhalásztam az mp3 lejátszó fülhallgatóit és megtaláltam a lejátszás gombot, már kész is volt az óra.
A futás is döcögősen indult: az Apocalyptica pörgős dalai nem villanyoztak fel és az első száz méteren nem találtam a léptek ritmusát. Elkönyveltem magamban, hogy ma túlélésre kell játszanom. Az első emelkedő (aminek a legyőzése már az első kilométeren meggyőz arról, hogy valahogy a többi kaptatút is legyűröm) megvolt, aztán nyomtam tovább anélkül, hogy az időkre koncentráltam volna. Közben másik zeneszám következett, ez teljesen magával ragadott, szinte megszűnt a külvilág. A lépteim kisimultak, erőlködés nélkül haladtam. Talán kicsit jobban magamba fordultam a kelleténél, mert a város szélénél egy sötét, földesutas szakaszon megakadt a bal lábam és estem egy nagyot. A kezeimre érkeztem, aztán a bal térdem és a bal oldalam ért le. Egy pillanat alatt felpattantam és futottam tovább. Két másodperc alatt felmértem a károkat. Mindkét tenyerem felhorzsolódott és fájt, a bal lábamon földes lett a nadrág, és a térdem is megütődött. A könyökem is fájt. Egy röpke pillanatra felmerült a gondolat, hogy visszaforduljak, de mivel nem volt ízületi sérülésem vagy izomhúzódásom, tovább nyomtam.
A Posta út melletti kerékpárút jól ki volt világítva, itt ránéztem az órára és meglepődve láttam, hogy nem is állok olyan rosszul: Öt kilométernél ötperces átlagnál jártam. Az esés sem testileg, sem lelkileg nem viselt meg, hát nyomtam tovább jó tempóban. A Karácsony-hegyi mászás előtt még összeszedtem pár másodperc előnyt, és jó taktikának bizonyult lassítani a legmeredekebb részen, mert a maradék két kilométerny emelkedőn nem csak botorkálni tudtam.
Tíz kilométernél csak 33 másodperccel voltam 50 percen kívül és itt láttam meg az esélyt a csúcsjavításra. Teljesen rendben voltam - semmi fájdalom, semmi húzódás - és mivel a német metálbanda időközben átadta a mikrofont a Queen együttesnek, Freddy Mercury hangjába kapaszkodva még nagyobb tempóra kapcsoltam. A lejtős részen egy 4:05-ös és egy pontosan 4 perces kilométert nyomtam és bár Bozsokon lemerült az akkumulátor és csak a környezet zajai szórakoztattak, tartottam a tempót.
A vasúti felüljárón sprinteltem az emelkedőn és nem engedtem a tempóból a lejtőn sem. A lámpaváltásra várva volt öt másodpercem kifújni magam és kicsit megtisztítani a nadrágot, aztán jött az utolsó 1100 méternyi városi szlalomozás.
Az eredmény magáért beszélt. Olyan gyors voltam, hogy még nyújtan is volt időm, mielőtt felmentem a lakásba, felébresztettem a feleségem, megmutattam neki a sebeimet és elmeséltem neki, hogy milyen gyorsan futottam.
Gondolkoztam azon, minek köszönhető, hogy ilyen jól sikerült a futás (4:45-ös kilométerátlag). Talán a szuperkompenzáció miatt lehetett, de nem vagyok biztos benne. Mindenesetre ez különösen érdekessé teszi az edzéseket: hajnalban felkeléskor nem tudhatom, hogy fog végződni a futás. Vagyis hogy jól vagy annál is jobban, mert a kedvenc zenéim vagy a madárcsicsergés, a kergetőző macskák, a parkerdőben megugró őz mind garanciái a kellemes időtöltésnek.
2008. február 28., csütörtök
2008. február 26., kedd
Hegyitúra Hohe Zetz
Régóta fennálló meghívást fogadtam el a hétvégén, február 23-24-én, ami nagyon jó döntésnek bizonyult, hiszen Ausztriában több helyen is megdöltek az eddigi hömérsékleti rekordok, igy aztán Stájerországban sem fáztunk. Az utam Weiz nevü, 9000 lelket számláló helységbe vezetett, ahol Samuel barátom és kedves felesége látott vendégül. Egy régi sportbarátról révén szó, természetesen futócipöt is vittem magammal, hiszen a héten egyéb sportágak meg a tanulás miatt szinte semennyi futókilóméter sem gyült össze, amit hétfö este bediktálhatnék Rolinak. No szerencsére vendéglátóm nem hagyott cserben, így felmásztunk a Hohe Zetz nevü csúcsra, ami 1264 méterrel van a tengerszint felett. A táv nem volt túl hosszú, de nekem mégis teljesértékü edzésnek számított a túra. Tudniillik nemrég brutális vihar söpört végig a környéken, hatalmas fákat csavart ki gyökerestöl, így sok helyen akadálypálya lett az amúgy is meredek útból. Fényképezéssel meg nézelödéssel kb. 1 óra alatt fordultunk meg, este meg egy konditeremben edzettünk vagy 2,5 órát.
2008. február 25., hétfő
Balaton-felvidéki túrafutás
Kedves feleségem egy kellemes túrát tervezett néhány volt tanítványával, és ugyan tudtam, hogy hozzájuk nem akarok csatlakozni (számomra túl sok az ott elfogyasztott alkohol és túl kevés a megtett kilométer), a helyszín szimpatikusnak tűnt és ha már mindenképpen szükség volt rám, mint személyi sofőrre, úgy gondoltam megnézem a hegyeket is.
Mivel az egyetemista csoport csak későbbre ígérte magát, fél egykor Szentbékkálán parkoltunk le és elsétáltunk a Kőmezőre. Fantasztikusan néznek ki a sziklák szétszórva a mezőn, érdekes kaland volt először megtalálni az utat közöttük, majd szikláról sziklára ugrálva visszatérni.
A kékkúti "bázisra" háromnegyed kettőkor érkeztünk, és ugyan még nem érkeztek meg a többiek, én utamra indultam, mert februárban még korán sötétedik. A Balatonfelvidéki Túrák című könyvből kimásolt térkép megviccelt az elején, mert az északi irány nem felül volt, hanem átlósan. Félkilométernyi kerülő után azonban végül Salföld felé kocogtam és egy régen tapasztalt élményt éltem át újra: izzadt a homlokom a napsütésben. Másfél kilométernyi útszéli autókerülgetés után a faluhoz értem, amin átvágva a papírtérkép és a hiányos turistajelzések alapján kezdetben mezők közötti poros szekérúton, majd erdei ösvényen eljutottam a pálos kolostor romjaihoz, ahol megettem az első szendvicsemet. Ugyan még messze voltam a Badacsonytól, emelkedni kezdett az út és elkezdődött a hátizsákkal nehezített küzdelmem a gravitáció ellen. Ez a környék határozottan eltér a Zalai-dombságtól. Itthon csak akkor nem futok meg egy emelkedőt, ha nem akarok, vagy ha nagyon elfáradtam. A szombati túrán nyolc kilométerrel a lábaimban sétára kellett váltanom a több száz méter hosszú, helyenként 35-40%-os kaptatókon. Pár percbe beletelt, amíg meg tudtam barátkozni a gondolattal, de aztán úgy döntöttem, hogy feladok bármilyen időtervet és egyszerűen a legjobbamat fogom nyújtani, bármire legyen is elég az.
Az emelkedő tetején elértem a kék jelzést és tudtam, hogy innentől sokkal könnyebb dolgom lesz: ha a többi jelölést nem is frissítik, a kéket biztosan nem hanyagolják el. Hullámzó terepen, kidőlt - vagy kidöntött fákon átmászva haladtam az erdei ösvényen, nagyon kellett figyelnem, hova lépek. Nemsokára zártkertek közé értem és innen újabb laza szakasz következett Badacsonytomajig, onnan pedig a sárgán fel a hegyre. Úgy terveztem, hogy amint lehet rátérek a piros háromszögre - nem azért, mert a sárga nem volt elég meredek, hanem mert az tűnt legrövidebbnek. Az útitervet nem sikerült tökéletesen megvalósítanom, valahogy a pirosra keveredtem, aztán a keletiről a déli oldalra jutottam, ahol a Balaton látképe tökéletesen kárpótolt a plusz kilométerekért. Aztán megláttam egy piros háromszöget, ami mintha jobbra vezetett volna. Arra viszont csak laza talajú, legalább 60%-os "fal" és egy egyenesen felfelé vezető ösvény tartott, olyan tipikus négykézlábas fajta. Felmásztam rajta, később kicsit javult a helyzet, mert legalább voltak bokrok, amikbe kapaszkodhattam. Volt, hogy meg kellett állnom, hogy megtaláljam, merre vezet tovább az út, de végül valahogy visszakeveredtem a kék jelzésre, miközben felértem a hegycsúcsra. Itt megálltam negyed órára. Ettem, ittam és megterveztem az útvonalat: Gulács, Szentgyörgy-hegy, Csobánc, Szabóhegy és vissza Kékkútra.
Nekiindultam a Gulácsnak. Egy ideig ismerős volt a terep, mert erre vezet a Tanúhegyek csúcsmaraton útvonala is, amit két és fél éve teljesítettem. Az a verseny viszont a Gulács derekán szintben vezető ösvényt érintette, én viszont onnan a zöld háromszögön felmentem a hegy csúcsára, hogy gyűjtsek egy kis extra szintet. Ez olyan ösvény volt, hogy azon túl, hogy felfelé nem volt futható a meredeksége miatt, a kövek, fák, kanyarok azt is megakadályozták, hogy lefelé jó tempóban haladjak. A Zöldön továbbmentem a Szentgyörgy-hegy felé, aztán mivel újra éhes és szomjas lettem, Nemesgulács előtt megálltam. Itt jöttem rá, hogy milyen késő van: 16:45-öt mutatott az óra, egy és negyed óra múlva lemegy a nap, nálam pedig nincs fejlámpa.
Ismeretlen, hegyes terepen ez nem nyerő kombináció. Telefonáltam a feleségemmel, aztán úgy döntöttem, hogy a Szengyörgy-hegyet és a Csobáncot csak legközelebb (amikor legkésőbb tízkor elindulok) ejtem útba, most csak a Szabóónegy tetejét hódítom meg. Visszafelé újra fel kellett másznom a Gulács oldalára, itt megint nehezen volt járhatü az ösvény, nem haladtam úgy, mint szerettem volna. A hegytetőt azért nem hagytam ki, nem is bántam meg, a harmadik csúcsról sem volt rosszabb a kilátás, mint az előzőekről. Az egyetlen kellemetlen dolog az volt, hogy már majdnem teljesen lement a nap. Gyorsan lezúgtam a hegyről és továbbindultam. Meglepően gyorsan sötétedett és véletlenül tettem is egy bő kilométeres kitérőt: nem vettem észre, hogy jobbra kanyarodott a zöld jelzés és egy szélesebb utat követve végül egy fakitermelésnél kellett visszafordulnom.
Innentől megint gyorsultam: elkezdett dolgozni bennem az adrenalin. A jelzések színét már nem láttam, csak azt, hogy van ott valami. A térképet sem tudtam elolvasni, a GPS szerint mentem, mindig csak keletre. Illetve csak igyekeztem, mert az út nem arra vezetett. Bár egy szőlőbirtok mellett volt egy jól futható út, de az délnek fordult - újra be kellett vetnem magam az erdőbe. Szerencsére nem voltak kövek az ösvényen - nem láttam volna meg őket. Kiértem az erdőből és az óra szerint csak 800 méter volt vissza Salföldig: az út északnak és délnek vezetett, illetve a szőlőtőkék között volt egy széles folyosó. Mivel ez utóbbi vezetett keletre, ezt választottam. Az örömem nem tartott túl sokáig: egy kerítés állta az utamat, előttem egy domb takarta el a kilátást. Egy szolid káromkodás után elindultam délnek, immár majdnem teljes sötétségben: a Hold még nem kelt fel. Vagy kétszáz méter után véget ért a kerítés és mehettem keletnek. További kétszáz méter után felértem a dombra és már láttam Salföld fényeit. Innen már sétagalopp volt a dolog. Visszaértem a faluba, már csak három kilométernyi aszfaltos szakasz várt rám, ismert terepen: 5 és fél perces tempóban nyomtam, amíg oda nem értem az autóhoz.
A vége 31,6 kilométer lett, 1200 méter körüli szintemelkedéssel. Rendesen elfáradtam és elsőre ennyi elég is volt. Legközelebb sokkal korábban indulok, hogy a másik két hegyre is legyen időm, plusz Badacsonytomajról indulok, hogy ne legyen annyi "lapos" kilométer.
Remélem sikerült kedvet csinálnom a futótúrához és legközelebb társam is lesz a kemény mászásokban, óvatos ereszkedésekben és a csodálatos látnivalókban.
Mivel az egyetemista csoport csak későbbre ígérte magát, fél egykor Szentbékkálán parkoltunk le és elsétáltunk a Kőmezőre. Fantasztikusan néznek ki a sziklák szétszórva a mezőn, érdekes kaland volt először megtalálni az utat közöttük, majd szikláról sziklára ugrálva visszatérni.
A kékkúti "bázisra" háromnegyed kettőkor érkeztünk, és ugyan még nem érkeztek meg a többiek, én utamra indultam, mert februárban még korán sötétedik. A Balatonfelvidéki Túrák című könyvből kimásolt térkép megviccelt az elején, mert az északi irány nem felül volt, hanem átlósan. Félkilométernyi kerülő után azonban végül Salföld felé kocogtam és egy régen tapasztalt élményt éltem át újra: izzadt a homlokom a napsütésben. Másfél kilométernyi útszéli autókerülgetés után a faluhoz értem, amin átvágva a papírtérkép és a hiányos turistajelzések alapján kezdetben mezők közötti poros szekérúton, majd erdei ösvényen eljutottam a pálos kolostor romjaihoz, ahol megettem az első szendvicsemet. Ugyan még messze voltam a Badacsonytól, emelkedni kezdett az út és elkezdődött a hátizsákkal nehezített küzdelmem a gravitáció ellen. Ez a környék határozottan eltér a Zalai-dombságtól. Itthon csak akkor nem futok meg egy emelkedőt, ha nem akarok, vagy ha nagyon elfáradtam. A szombati túrán nyolc kilométerrel a lábaimban sétára kellett váltanom a több száz méter hosszú, helyenként 35-40%-os kaptatókon. Pár percbe beletelt, amíg meg tudtam barátkozni a gondolattal, de aztán úgy döntöttem, hogy feladok bármilyen időtervet és egyszerűen a legjobbamat fogom nyújtani, bármire legyen is elég az.
Az emelkedő tetején elértem a kék jelzést és tudtam, hogy innentől sokkal könnyebb dolgom lesz: ha a többi jelölést nem is frissítik, a kéket biztosan nem hanyagolják el. Hullámzó terepen, kidőlt - vagy kidöntött fákon átmászva haladtam az erdei ösvényen, nagyon kellett figyelnem, hova lépek. Nemsokára zártkertek közé értem és innen újabb laza szakasz következett Badacsonytomajig, onnan pedig a sárgán fel a hegyre. Úgy terveztem, hogy amint lehet rátérek a piros háromszögre - nem azért, mert a sárga nem volt elég meredek, hanem mert az tűnt legrövidebbnek. Az útitervet nem sikerült tökéletesen megvalósítanom, valahogy a pirosra keveredtem, aztán a keletiről a déli oldalra jutottam, ahol a Balaton látképe tökéletesen kárpótolt a plusz kilométerekért. Aztán megláttam egy piros háromszöget, ami mintha jobbra vezetett volna. Arra viszont csak laza talajú, legalább 60%-os "fal" és egy egyenesen felfelé vezető ösvény tartott, olyan tipikus négykézlábas fajta. Felmásztam rajta, később kicsit javult a helyzet, mert legalább voltak bokrok, amikbe kapaszkodhattam. Volt, hogy meg kellett állnom, hogy megtaláljam, merre vezet tovább az út, de végül valahogy visszakeveredtem a kék jelzésre, miközben felértem a hegycsúcsra. Itt megálltam negyed órára. Ettem, ittam és megterveztem az útvonalat: Gulács, Szentgyörgy-hegy, Csobánc, Szabóhegy és vissza Kékkútra.
Nekiindultam a Gulácsnak. Egy ideig ismerős volt a terep, mert erre vezet a Tanúhegyek csúcsmaraton útvonala is, amit két és fél éve teljesítettem. Az a verseny viszont a Gulács derekán szintben vezető ösvényt érintette, én viszont onnan a zöld háromszögön felmentem a hegy csúcsára, hogy gyűjtsek egy kis extra szintet. Ez olyan ösvény volt, hogy azon túl, hogy felfelé nem volt futható a meredeksége miatt, a kövek, fák, kanyarok azt is megakadályozták, hogy lefelé jó tempóban haladjak. A Zöldön továbbmentem a Szentgyörgy-hegy felé, aztán mivel újra éhes és szomjas lettem, Nemesgulács előtt megálltam. Itt jöttem rá, hogy milyen késő van: 16:45-öt mutatott az óra, egy és negyed óra múlva lemegy a nap, nálam pedig nincs fejlámpa.
Ismeretlen, hegyes terepen ez nem nyerő kombináció. Telefonáltam a feleségemmel, aztán úgy döntöttem, hogy a Szengyörgy-hegyet és a Csobáncot csak legközelebb (amikor legkésőbb tízkor elindulok) ejtem útba, most csak a Szabóónegy tetejét hódítom meg. Visszafelé újra fel kellett másznom a Gulács oldalára, itt megint nehezen volt járhatü az ösvény, nem haladtam úgy, mint szerettem volna. A hegytetőt azért nem hagytam ki, nem is bántam meg, a harmadik csúcsról sem volt rosszabb a kilátás, mint az előzőekről. Az egyetlen kellemetlen dolog az volt, hogy már majdnem teljesen lement a nap. Gyorsan lezúgtam a hegyről és továbbindultam. Meglepően gyorsan sötétedett és véletlenül tettem is egy bő kilométeres kitérőt: nem vettem észre, hogy jobbra kanyarodott a zöld jelzés és egy szélesebb utat követve végül egy fakitermelésnél kellett visszafordulnom.
Innentől megint gyorsultam: elkezdett dolgozni bennem az adrenalin. A jelzések színét már nem láttam, csak azt, hogy van ott valami. A térképet sem tudtam elolvasni, a GPS szerint mentem, mindig csak keletre. Illetve csak igyekeztem, mert az út nem arra vezetett. Bár egy szőlőbirtok mellett volt egy jól futható út, de az délnek fordult - újra be kellett vetnem magam az erdőbe. Szerencsére nem voltak kövek az ösvényen - nem láttam volna meg őket. Kiértem az erdőből és az óra szerint csak 800 méter volt vissza Salföldig: az út északnak és délnek vezetett, illetve a szőlőtőkék között volt egy széles folyosó. Mivel ez utóbbi vezetett keletre, ezt választottam. Az örömem nem tartott túl sokáig: egy kerítés állta az utamat, előttem egy domb takarta el a kilátást. Egy szolid káromkodás után elindultam délnek, immár majdnem teljes sötétségben: a Hold még nem kelt fel. Vagy kétszáz méter után véget ért a kerítés és mehettem keletnek. További kétszáz méter után felértem a dombra és már láttam Salföld fényeit. Innen már sétagalopp volt a dolog. Visszaértem a faluba, már csak három kilométernyi aszfaltos szakasz várt rám, ismert terepen: 5 és fél perces tempóban nyomtam, amíg oda nem értem az autóhoz.
A vége 31,6 kilométer lett, 1200 méter körüli szintemelkedéssel. Rendesen elfáradtam és elsőre ennyi elég is volt. Legközelebb sokkal korábban indulok, hogy a másik két hegyre is legyen időm, plusz Badacsonytomajról indulok, hogy ne legyen annyi "lapos" kilométer.
Remélem sikerült kedvet csinálnom a futótúrához és legközelebb társam is lesz a kemény mászásokban, óvatos ereszkedésekben és a csodálatos látnivalókban.
Egy hétköznap reggel holdfogyatkozással
A futóklubot felkavaró vasárnapi edzés - az előző napi 20 kilométeres szintes terepfutással együtt - testileg is megterhelő volt. Vasárnap este felhőkarcolónyinak tűnt az amúgy majdhogynem pihentető három emelet a lakásunkig, ráadásul nem is vágytam a futásra. Két napot terveztem kihagyni, hogy teljesen regenerálódjam, aztán végül három lett belőle, mert szerdán háthával ébredtem és a csípős hideg helyett a dunyhakúrára szavaztam.
Csütörtökön viszont már nem volt kegyelem. Előző este korán ágyba kerültem és mivel erősen foglalkoztatott, hogy fognak esni a kilométerek, nem is tudtam nyugodtan aludni. Álmomban is róttam a kilométereket, négykor felébredtem egy percre, végül szinte megváltás volt az ötórai óracsipogás.
Egy puszi a feleségemnek finoman, hogy fel ne ébredjen (ki szereti, ha sodrófával várják haza?), majd időjárás-ellenőrzés. A konyhaablak nyugatra néz, ahol fényesen kellene, hogy süssön a Hold, de csak egy kis darabja világít, a többi mélybordó derengésbe burkolózik. Holdfogyatkozás - nyugtázom, aztán a hétköznapi rutin szerint öltözés, egy pohár víz és reggeli dolgok, bő 15 percben előadva. Jól felöltözöm, de kesztyűt és dokkmunkás sapkát nem viszek, mert az ablakon kidugva nem fagytak le az ujjaim.
Óvatosan indulok, a Mátyás király utcai emelkedő végén nem is kell levegőért kapkodnom, és az emelkedőn sem görnyedtem előre - ez jó pont, legalább elmarad a derékfájás. Amint a gerincre érek, jobbra fordítom a fejem és gyönyörködöm a Holdban. Már nagyobb, mint amikor felkeltem és az a legmókásabb, hogy C betűt formáz, mégis Dagad. A gondolat sokáig lefoglal, szinte észre sem veszem és már a posta úti Flex gyárnál vagyok - ennyit tesz a 10 másodperccel lassabb tempó.
A forgalmas és sötét szakaszt a főútig és az azon való átkelést élve megúszom, úgyhogy megint elmerülhetek a gondolataimba. Most nem látom a Holdat, a hátam mögül próbálja oszlatni a sötétséget, vajmi kevés sikerrel. Most következik a legkeményebb kilométer: a botfai Mária-szobortól a dombtetőig. A levegő párás és északról enyhe szél fúj. Nem vittem magammal mobil meteorológiai állomást, csak tudom, hogy ilyen együttállásnál lehet ilyen erősen érezni a tehéntrágya szagát. Megint látom a Holdt, most a bal oldalon - már alig takarja el a Föld árnyéka és mintha a szokásosnál jóval erősebben világítana, más napokon. Annyira belemerülök a látványba, hogy egyszercsak a dombtetőn találom magam. Ennyire könnyen még sohasem sikerült felfutnom a kaptatón. Azért visszavan még másfél kilométernyi emelkedő, amit nem szabad túl erősen megfutnom - utálok sérülten futni, sérülés miatt tétlenül ücsörögni meg méginkább.
Negyed hétkor értem az adótoronyhoz, ami az emelkedő végét jelenti és ekkor tűnt el az utolsó morzsányi árnyék is a Hold jobb szélén. Innen már csak két dombocskával kell megküzdenem - meg persze nyolc és fél kilométerrel - és már otthon is vagyok.
Most nem figyelem ez órát, nem próbálok minél többet visszahozni az emelkedőkön elvesztett időből, csak futok lazán, ahogy jólesik. Még Csácsban vagyok, amikor hirtelen ráeszmélek, hogy megvirradt. Már nem kell az utcai lámpák sárgás fényére hagyatkoznom, hogy megkülönböztessem a kirakott kukákat a támadásra készülő kutyáktól - minden tiszta és éles, hosszú idő után a kis ösvényen szelem át a Parkerdőt.
A felüljárón még nem sietek, de a városban már jóval öt percen belül rohanok át. Itt már nincs miért erőt tartalékoljak és minden járókelő számára egyértelművé akarom tenni, hogy FUTOK és nem kocogok.
Frissen, felpörögve futok fel a lépcsőn, hogy a következő nehéz feladatot végrehajtsam: fel kell keltenem a feleségem.
Csütörtökön viszont már nem volt kegyelem. Előző este korán ágyba kerültem és mivel erősen foglalkoztatott, hogy fognak esni a kilométerek, nem is tudtam nyugodtan aludni. Álmomban is róttam a kilométereket, négykor felébredtem egy percre, végül szinte megváltás volt az ötórai óracsipogás.
Egy puszi a feleségemnek finoman, hogy fel ne ébredjen (ki szereti, ha sodrófával várják haza?), majd időjárás-ellenőrzés. A konyhaablak nyugatra néz, ahol fényesen kellene, hogy süssön a Hold, de csak egy kis darabja világít, a többi mélybordó derengésbe burkolózik. Holdfogyatkozás - nyugtázom, aztán a hétköznapi rutin szerint öltözés, egy pohár víz és reggeli dolgok, bő 15 percben előadva. Jól felöltözöm, de kesztyűt és dokkmunkás sapkát nem viszek, mert az ablakon kidugva nem fagytak le az ujjaim.
Óvatosan indulok, a Mátyás király utcai emelkedő végén nem is kell levegőért kapkodnom, és az emelkedőn sem görnyedtem előre - ez jó pont, legalább elmarad a derékfájás. Amint a gerincre érek, jobbra fordítom a fejem és gyönyörködöm a Holdban. Már nagyobb, mint amikor felkeltem és az a legmókásabb, hogy C betűt formáz, mégis Dagad. A gondolat sokáig lefoglal, szinte észre sem veszem és már a posta úti Flex gyárnál vagyok - ennyit tesz a 10 másodperccel lassabb tempó.
A forgalmas és sötét szakaszt a főútig és az azon való átkelést élve megúszom, úgyhogy megint elmerülhetek a gondolataimba. Most nem látom a Holdat, a hátam mögül próbálja oszlatni a sötétséget, vajmi kevés sikerrel. Most következik a legkeményebb kilométer: a botfai Mária-szobortól a dombtetőig. A levegő párás és északról enyhe szél fúj. Nem vittem magammal mobil meteorológiai állomást, csak tudom, hogy ilyen együttállásnál lehet ilyen erősen érezni a tehéntrágya szagát. Megint látom a Holdt, most a bal oldalon - már alig takarja el a Föld árnyéka és mintha a szokásosnál jóval erősebben világítana, más napokon. Annyira belemerülök a látványba, hogy egyszercsak a dombtetőn találom magam. Ennyire könnyen még sohasem sikerült felfutnom a kaptatón. Azért visszavan még másfél kilométernyi emelkedő, amit nem szabad túl erősen megfutnom - utálok sérülten futni, sérülés miatt tétlenül ücsörögni meg méginkább.
Negyed hétkor értem az adótoronyhoz, ami az emelkedő végét jelenti és ekkor tűnt el az utolsó morzsányi árnyék is a Hold jobb szélén. Innen már csak két dombocskával kell megküzdenem - meg persze nyolc és fél kilométerrel - és már otthon is vagyok.
Most nem figyelem ez órát, nem próbálok minél többet visszahozni az emelkedőkön elvesztett időből, csak futok lazán, ahogy jólesik. Még Csácsban vagyok, amikor hirtelen ráeszmélek, hogy megvirradt. Már nem kell az utcai lámpák sárgás fényére hagyatkoznom, hogy megkülönböztessem a kirakott kukákat a támadásra készülő kutyáktól - minden tiszta és éles, hosszú idő után a kis ösvényen szelem át a Parkerdőt.
A felüljárón még nem sietek, de a városban már jóval öt percen belül rohanok át. Itt már nincs miért erőt tartalékoljak és minden járókelő számára egyértelművé akarom tenni, hogy FUTOK és nem kocogok.
Frissen, felpörögve futok fel a lépcsőn, hogy a következő nehéz feladatot végrehajtsam: fel kell keltenem a feleségem.
2008. február 20., szerda
Sportember
Ma délután nagyon unatkoztam és egy kicsit elgondolkoztam az eddigi „sportmúltamról”.
10 hónappal ezelőtt nagy „sportembernek” számítottam, ami kimerült abban, hogy minden reggel elolvastam a sportújságot. Valami csoda folytán kedved éreztem ahhoz, hogy nekiálljak sportolni. Mivel nem nagyon szerettem mozogni, ment a gondolkodás melyik sportot válasszam. A biciklire esett a választás. Az elején 10-15 km-t tekertem, megtetszett ez a sport, kezdtem komolyabban venni. Később csatlakoztam az Egerszegi Bringaklubhoz. Minden vasárnap mentünk, megyünk túrázni. Nagyon jó kis összetartó társaság jött össze, van egy 10 fős mag, akikkel rendszeresen tekerek. Az első nagy beruházásom a biciklisportban, biciklis ruha vásárlása volt. Miután megmondtam otthon a ruha árát, annyit mondtak, nem vagy normális, ennyi pénzt kiadni egy ruháért. Mindegy, nem számít, az a lényeg jól érezzem magam. Rövidesen a biciklimet is lecseréltem, vettem egy túrabiciklit. Ennek az árát meg sem mertem mondani, a családi béke miatt. A kilométerek egyre csak gyűltek, egyre jobban ment a tekerés. A Zalakaros Maraton kerékpáros versenyen elért kategória második helyem hatalmas lökést adott, megtaláltam a nekem való sportot. Az országutisok világába is belekóstoltam, és nagyon megtetszett. Hatalmas késztetést éreztem arra, hogy vegyek egy országúti biciklit is. Nagy családi viták után végül vettem egyet. A fateromnak kölcsönadtam egy körre, utána csak annyit mondott, irigyellek. Az ember miközben biciklizik szabadnak érzi magát, főleg országútival, szinte szárnyal az utakon. Jött a tél. Valami mást kellett csinálnom télen, mert az ízületeket kímélni akartam. Kitaláltam futni fogok. Mikor megmondtam otthon, már csak legyintettek egyet, ha ezt akarod. November 2-án délelőtt vettem az első cipőmet, délután pedig elkezdődött a futókarrierem. És remélem a lendületem még sokáig megmarad.
2008. február 14., csütörtök
Találkozás Balczó Andrással
2008. február 8-án pénteken a Kőszegi Polgári Kaszinó vendége volt a Jurisics-vár lovagtermében Balczó András, a Nemzet Sportolója és Kincse, aki "Szenvedésbe ágyazott gyönyörűség" címmel tartott előadást telt ház előtt. Egyesületünkből Devecseri Bálint vett részt az eseményen.
"Annyit elárulhatok, hogy fantasztikus élmény volt, sok alapigazságra világított rá életpéldáján keresztül, ráadásul szemtanúja lehettem az első Bérces-Balczó találkozásnak is :-) Beszéljenek helyettem a képek!" - írja Bálint a levelében.
2008. február 11., hétfő
Edzés vagy mégsem
Mivel még pihentetetm a lábamat, meg sem fordult a fejemben, hogy fussak ezen a héten.
Ettől függetlenül azért hiányzik a futás, és a futótársaság.
Emiatt úgy döntöttem, hogyha az Ági hazaér a szokásos vasárnapi futásából, akkor megpróbálom utolérni a többieket kerékpárral. A Többiek: Keszi és Pisti, valamint ahogy utólag kiderült Sólyom is.
Mivel az Ági elég későn ért vissza - a Dani miatt később tudott elindulni - fél 3 után nekieredtem, hogy utolérjem a srácokat.
Mint utóbb kiderült ez nem is olyan egyszerű dolog.
Hogy ne kelljen egész Zalaegerszegen keresnem Őket, felhívtam Keszit az "elektromos pórázán" (mobiltelefon), hogy merre járnak.
Kiderült, hogy már a Jánkán járnak. Mivel a Keszi úgy tájékoztatott, hogy Botfa felé mennek - nem akartam megerőltetni a lábam a Botfai siratófalon - így uccu neki, hogy még a Flexelőtt utolérjem Őket.
Ez nem jött össze.
Volt egy sejtésem, hogyha sehol sem látok egy fia futót sem, akkor Ők már messzebb járhatnak.
Újabb futás után ki is derült. Sikerült telefonvégre kapnom a Keszit.
Mondhatom nagyon megörült a hívásomnak a siratófal közepén.
No nem baj, akkor gyorsan valami rövidebb úton gyorsan a másik irányból.
Egy-két akadályt megkerülve sikerült összefutnom velük egy kicsivel a Balatoni úttól beljebb.
Onnan már én is jöttem Velük visszafelé.
Néha olyan érzésem volt, hogy befog a kerékpárom fékje, kisebb lemaradások után elég nehéz volt utolérnem Őket.
Az Uszodánál még beszélgettünk egy keveset.
Nagyon hiányolták a többi egyesületi tagot. Ők nagyon szívesen felvállalnák a lassabb futást is, csak minél nagyobb tömegben futhassanak.
Teljesen egyetértek Velük, hiszen azért, - azzal a céllal - hoztuk létre az egyesületet.
Mivel mindhárman vizesek voltak, így gyorsan lezártuk a beszélgetést, mindenki gyorsan lefürdeni és átöltözni.
Nagyon jól éreztem magamat, hiszen futótársaimmal lehettem, igaz nem a teljes futás időtartamára.
De megérte! :)
Ettől függetlenül azért hiányzik a futás, és a futótársaság.
Emiatt úgy döntöttem, hogyha az Ági hazaér a szokásos vasárnapi futásából, akkor megpróbálom utolérni a többieket kerékpárral. A Többiek: Keszi és Pisti, valamint ahogy utólag kiderült Sólyom is.
Mivel az Ági elég későn ért vissza - a Dani miatt később tudott elindulni - fél 3 után nekieredtem, hogy utolérjem a srácokat.
Mint utóbb kiderült ez nem is olyan egyszerű dolog.
Hogy ne kelljen egész Zalaegerszegen keresnem Őket, felhívtam Keszit az "elektromos pórázán" (mobiltelefon), hogy merre járnak.
Kiderült, hogy már a Jánkán járnak. Mivel a Keszi úgy tájékoztatott, hogy Botfa felé mennek - nem akartam megerőltetni a lábam a Botfai siratófalon - így uccu neki, hogy még a Flexelőtt utolérjem Őket.
Ez nem jött össze.
Volt egy sejtésem, hogyha sehol sem látok egy fia futót sem, akkor Ők már messzebb járhatnak.
Újabb futás után ki is derült. Sikerült telefonvégre kapnom a Keszit.
Mondhatom nagyon megörült a hívásomnak a siratófal közepén.
No nem baj, akkor gyorsan valami rövidebb úton gyorsan a másik irányból.
Egy-két akadályt megkerülve sikerült összefutnom velük egy kicsivel a Balatoni úttól beljebb.
Onnan már én is jöttem Velük visszafelé.
Néha olyan érzésem volt, hogy befog a kerékpárom fékje, kisebb lemaradások után elég nehéz volt utolérnem Őket.
Az Uszodánál még beszélgettünk egy keveset.
Nagyon hiányolták a többi egyesületi tagot. Ők nagyon szívesen felvállalnák a lassabb futást is, csak minél nagyobb tömegben futhassanak.
Teljesen egyetértek Velük, hiszen azért, - azzal a céllal - hoztuk létre az egyesületet.
Mivel mindhárman vizesek voltak, így gyorsan lezártuk a beszélgetést, mindenki gyorsan lefürdeni és átöltözni.
Nagyon jól éreztem magamat, hiszen futótársaimmal lehettem, igaz nem a teljes futás időtartamára.
De megérte! :)
2008. február 10., vasárnap
Edzés egy kicsit másképp - avagy a félresikerült edzés
Én is írok egy kis szösszenetet, ne érje szó a ház elejét:)
Végre egy szombat ami tökéletesnek indul. Nem kell sem melózni, sem a hegyre menni, sem semmi mást csinálni, csak azt amit akarok. Elhatároztam, hogy tartok egy keresztedzést. 35-40km tekerés és 10-12km futás. Délután 1 órakor indultam. A biciklizéssel nem is volt gondom a második kilométerig. Baktüttösre ahogy el kell fordulni Bak után egy okos szőke Wartburgos néni a kanyarban rám húzta az autót, nekem meg nem volt más választásom, mint megnézni az útpadkát közelebbről is. A jutalmam egy nyolcas. De semmi gond haladok tovább, mert nem olyan vagyok, akit az ilyen apróságok meghátráltatnak. Az út többi része nyugodtan telt, egészen Söjtörig. A munkatársamnál disznót vágtak. Szerintem sok embernek nem kell bemutatni egy falusi disznóvágás hangulatát. Beinvitált, gyors ismerkedés mindenkivel, anyóssal, apóssal, sógorral, szomszédokkal, szinte fél Söjtört megismertem röpke fél perc alatt, olyan sokan voltak. El tudom képzelni mennyire örültek nekem, de mindegy, nem is hozzájuk jöttem, csak a házigazdához. A házigazda beinvitált a lakásba. Leültünk egy asztalhoz. Mit kérsz? -hangzott a kérdés. Mire válaszoltam volna, a nagyfröccs már ott volt a kezembe és mivel vendégségbe voltam, a házigazdát nem illik megsérteni, megittam. A poharat letettem az asztalra szépen megköszöntem, mondtam, hogy edzeni indultam, sokáig nem érek rá, lassan indulnom kell. Nem baj, a bringa ráér- hangzott a válasz. A poharam ismét teli volt. A házigazdát most sem akartam megbántani, meg a fröccs se menjen kárba megittam. Mondtam már, többet tényleg nem kérek, mert még kemény út áll előttem. Hiába mondtam. Beszélgettünk egy kicsit, eszegettünk, iszogattunk. Később mindenki bejött a házba. Eljött az ideje, hogy könnyes búcsút vegyek mindenkitől. Kiléptem az ajtón és már sötétedett. Na már csak ez hiányzott. Lámpa nélkül sötétedéskor. A problémát sikerült megoldani. Egy elemlámpát szigetelőszalaggal felraktunk hátulra, így azért valamennyire látott a mögöttem érkező. A szemből érkezők meg villogattak, úgy csináltak, mintha nem tudnám, hogy nincs elöl világítás. Este fél 7 volt mire hazaértem. A jó kis edzést amit elterveztem abból csak 21 km biciklizés valósult meg.
Nem baj lesz ez még így se.
2008. február 9., szombat
Még mindig nem az igazi
Sajnos még mindig nagy a pangás a blogoldalunkon.
Mindenki annyit fut, hogy nincs ideje egy pár sort írni a blogba?
Nem hiszem.
Sajnos úgy tűnik, hogy ez is egy olyan vállalkozás lesz, ami nem éri el a célját.
Nem baj, majd mindig írok ide valamit. Nehogy úgy nézzen ki, hogymintha sohasem lenne frissítve.
Mindenki annyit fut, hogy nincs ideje egy pár sort írni a blogba?
Nem hiszem.
Sajnos úgy tűnik, hogy ez is egy olyan vállalkozás lesz, ami nem éri el a célját.
Nem baj, majd mindig írok ide valamit. Nehogy úgy nézzen ki, hogymintha sohasem lenne frissítve.
2008. február 5., kedd
Blog csinosítgatás
Egy kicsit változtattam a blog kinézetén.
Remélem, hogy a többieknek is tetszeni fog, Kívábcsi vagyok, hogy mit szólnak hozzá.
Feltettem egy képet is, igaz ezen nagyon kevesen vagyunk rajta az egyesületből, de azért futós kép a javából.
Remélem, hogy a többieknek is tetszeni fog, Kívábcsi vagyok, hogy mit szólnak hozzá.
Feltettem egy képet is, igaz ezen nagyon kevesen vagyunk rajta az egyesületből, de azért futós kép a javából.
2008. február 4., hétfő
Első 2008-as ultraedzésem
...persze csak akkor nevezhető annak, ha nagyon szigorúan vesszük a definíciót, mert a 42.9 kilométerrel nem sokkal múltam felül a klasszikus távot.
A hét első fele (a hétfőtől péntekig tartó, hajnali, rövid futásokkal és estig tartó munkával tarkított hétköznapokat szoktam egyszerűen első félnek nevezni) jól sikerült. Ugyan hétfőn nem futottam a viharos erejű szél miatt - nem akartam, hogy a sötétben a fejemre essen egy jókora ág, vagy hasraessek egy másikban -, de a maradék négy napon rövidebb és hosszabb körökből összejött bő 60 kilométer, és még egyéni csúcsot is futottam mindkét távon.
Szombatra hosszú terepfutást terveztem. Bíztam abban, hogy az előrejelzett jelentéktelen esőből a "jelentéktelen" igazán hangsúlyos lesz. Korai kelés, nordic walking bot vásárlás (nem a nyugdíjas éveimre készülök idejekorán, hosszú hegyi versenyekre készülök, ahol mind felfelé, mind lefelé hasznos lehet a bot, hogy kímélje a táv végére elhasználódó lábizmaimat) és amerikai foci bemutató után fél tizenegykor útra keltem. Társam egy itatós hátizsák volt, amit vagy két éve vásároltam, de azóta csak kétszer volt a hátamon, mindkét alkalommal kellemetlenül ugrálva a hátamon. Bíztam abban, hogy most már okosabban tudom használni. Elraktam két cerbona szeletet, egy kis csokit meg egy gélt, illetve térképet és futódzsekit is pakoltam. Vékony hosszúnadrágban és rövid aszfaltszaggatós felsőben mentem, ami még épp jó volt a 10 fokos, borult, gyengén szeles időben.
Megszokott útvonalon kezdtem - a lakástól a Jánkahegyen keresztül Botfára, onnan pedig északnak fordulva megmásztam a Karácsony-hegyet. Az átjátszótorony után kétszáz méterrel indult délkeletnek a sárga kereszt turistaút, ami Nemeshetést és Bucsuszentlászlót érintve egészen a 75-ös útig vezet. A régebbi térkép csak Bucsuszentlászlóig jelölte az utat, onnan viszont indult egy földesút déli irányba, ezt terveztem követni.
A kemény Karácsony-hegyi emelkedő után jólesett a lejtős, széles, csak helyenként saras erdei talaj, a jelzés is könnyen követhető volt. A lombhullató erdőt egy völgyben párszáz méternyi szakaszon sűrű fenyves váltotta fel, ahol nappal is alkonyati sötétség fogadott - meg süppedős tűlevélszőnyeg, ami miatt megbocsátottam a félhomályt és a rövid, meredek emelkedőt is. Bár a térkép szerint két falut is kereszteznem kellett volna, csak néhány házat láttam elszórva és az is feltűnt, hogy egy ideje már nem látom a sárga +-jeleket. Az óra szerint délnek haladtam, a változatosság kedvéért szántóföldek között, úgyhogy annyira nem aggódtam - úgyis járok még majd erre, majd akkor nézem meg, milyen a bucsuszentlászlói kocsma. A 14. kilométer elején balra fordult az út és egy domb miatt nem láttam, hogy utána merre folytatódik, és indult egy másik is, láthatóan kevésbé járt, ez a fák közé vezetett, még kevesebb tippet Adva arra, jó lesz-e ha arra folytatom utam. Hogy megalapozott döntést hozhassak, megállítottam a stoppert és öt percre letáboroztam, hogy egyem és megnézzem a térképet.
Az utóbbi időben előjött rajtam a kalóriatudatosság. Mióta tudom, hogy hozzávetőlegesen hány kalóriát égetek el egy reggeli futás során, azt is mindig megnézem, hogy egy csoki, chips vagy kóla (nem csak ezeket fogyasztom, de a kedves anyósom pörköltjén nincs kalóriatáblázat) hány kalóriát tartalmaz. Elsőként egy Nature Valley müzliszeletet ettem, ami valamelyik verseny rajtcsomagjában lehetett, ez kilencven kalóriát tartalmazott. Kevésnek találtam,de be kellett osztanom a táplálékot, ráadásul a gélt utolsó mentsvárnak tartogattam. A müzliszeletet leöblítettem egy kis vízzel, aztán bevetettem magam az erdőbe a délnek vezető úton. Itt egy jó ideig nem volt jelzés, a kereszteződéseknél arra törekedtem, hogy tartsam az irányt. Tudtam, hogy Kanizsáig úgysem jutok el, mert az azért feltűnik, ha keresztezem a 75-ös utat. Egy helyen a szántófölt széléről bementem az erdőbe, de a délnek vezető út hamar véget ért. Nem akartam visszafordulni és egy mély vízmosás túloldalán megláttam egy jó irányba vezető ösvényt. Magamban bocsánatot kérve az egyik erdőjáró alapszabály megsértéséért toronyiránt átvágtam az aljnövényzeten (eközben a tüskés ágakkal meg is bosszulta az erdő a rajta esett sérelmet) és az árkon átmászva megint suhanhattam tovább. Itt favágók is dolgoztak és mintha utánamkiáltottak volna, de mire kivettem a fülhallgatókat, már nem hallottam semmit. Reméltem, hogy nem medvére vagy vadászokra figyelmeztettek. Megint két irányba mehettem, délkeletre és délnyugatra. Majdnem a délnyugat nyert, de a domboldalon láttam egy fekete valamit elsuhanni és nem voltam biztos abban, hogy nem vaddisznó volt. Egyértelmű volt, hogy délkeletnek folytatom az utam.
Innentől újra megjelent a sárga kereszt és először kővel leszórt széles erdei ösvényen, majd aszfaltos erdészeti úton futottam. Tudtam, hogy már nincs messze a 75-ös út, de pár kilométernyi hullámvasutazás még várt rám. Nem sokkal azelőtt, hogy 22 kilométernél az erdészeti út végén visszafordultam volna, láttam egy kiszáradt, öreg tölgyet, ami határozottan hasonlított a Gyűrűk ura-beli Szilszakállra.
Nyugatra indultam, hogy átvágjak a 74-es úton, aztán Bakról kiérve északnak forduljak. Az erdőben egy emelkedő várt rám, aztán amikor a dombtetőről már láttam a főutat, megint megálltam enni és térképet nézni. Megettem egy Cerbona szeletet, aminek a 79 kalóriája nem idézett fel bennem sörpocakos rémképeket. Egy meredek ösvényen lezógtam, keresztben átvágtam egy szántáson, az árkon és az út túloldalán folytattam az utam Bak felé. Az autóút meredeken emelkedett, melette kerékpárút-féleség indult, megkerülve a dombot. A kerékpárútból hamarosan fél méter mély keréknyommal kijárt földút lett, majd beértem a faluba. Nyugatnak fordultam, majd egy domb megmászása közben amint lehetett északnak. Sokat másztam és egy hatalmas szántóföld szélét követő földútra tévedtem, ami nagyjából északnak vezetett. Tudtam, hogy ez nem az az út, amit terveztem (az egy kis tó mellett vezetett volna és egy helyen láttam a völgyben a tavat, vagy 500 méternyire keletre), de bíztam abban, hogy nem jelent túl nagy kerülőt.
Itt jött az eléhezés. Egyszerűen képtelen voltam folyamatosan futni, sem gyorsan, sem lassan nem ment. Volt, hogy egy percre megálltam és utána indultam tovább, de abból sem lett tartós futás. Hogy mentsem a menthetőt, elkezdtem sétálni és megettem az utolsó csokim. Nemsokára találtam egy utat, ami az erdőbe vezetett, aztán amikor az északi ösvény végetért és csak keletnek vagy nyugatnak mehettem, ráadásul az eső is rendesen elkezdett esni, megálltam felöltözni és gondolkozni.
A nyugati utat választottam, amit nagyon hamar egy északi, jó minőségű ösvény követett. Jó kedvem lett, aztán amikor az út végetért egy olajkútnál, már nem voltam ilyen boldog. Elindultam az erdőben - tovább északra, mert más választásom nem volt, és egy kis árokmászás után megint ösvényre leltem. Egy faluhoz vezető aszfaltútra értem, ahol erős északi szél és zuhogó eső fogadott - egy kerékpárost és engem is. Nem is tudom, melyikünk tekintete sugárzott több beletörődést. Észak felé egy új kövesút is vezetett, de én az emelkedős földutat választottam. Az ösvény jól futható volt, egy idő után lejtős is, ezért nem is törtödtem sem az első, sem a második sorompóval - aztán nagyon haragudtam magamra, amikor egy zártkertben végződött a zsákutca. Nem volt kedvem bő egy kilométert visszamenni, ezért utat kerestem, több irányba is. Végül a szőlő melletti lejtős utat próbáltam, ami a csúszkálástól eltekintve jó választás volt. Gyorsan leértem a völgybe és futottam is tovább. Miután újra aszfalt volt a talpam alatt, egyszercsak egy nagy németjuhász állta az utam. Nem volt kedvem fogócskázni vele, ezért egy másik ösvényen indultam el, ami a házak mögött vezetett - és egyszercsak végetért. Két lehetőségem volt. Vagy visszamegyek és megküzdök a fenevaddal, vagy az egyik ház udvarán keresztül megyek ki az útra. Ez utóbbit választottam. Itt meg volt kötve a kutya és a háziak is nagyon megértőek voltak, rám nézve elhitték, hogy eltévedtem és nem lopni mentem hozzájuk talpig vizes futóruházatban.
A következő emelkedőt végigsétáltam - a Balaton szelet energiája is kifogyott a véremből. Már távolról láttam a keresztet a dombtetőn és nagyon örültem neki. Nem terveztem, hogy ott örök nyugalomra lelek, abban bíztam, hogy onnan jól belátom a környéket és talán tudni fogom, hogy merre járok. Ekkorra már teljesen eláztam és annyira nem hiányzott a futás. A dombtető panorámája felvidított: még soha nem örültem ennyire egy szeméttelepnek. Már tudtam hol vagyok és azt is, hogy 4-5 kilométer után véget érnek szenvedéseim. Emlékezve arra, hogy amikor legutóbb erre jártam, a gerincúton kevertem egy csomót, inkább lekocogtam a kövesútig és onnan az alsóerdei kerékpárúton és a Köztársaság úton keresztül hazakocogtam. A házunk az előtt az óra 42.9 kilométert és 4:08:20 időt mutatott.
Prológus: Tíz percig áztattam magam a forró víz alatt, de még után is sokáig dideregtem. Vasárnap nem futottam semmit (korábban terveztem egy alsóerdei botpróbát, de a sárra hivatkozva elhalasztottam azt), hétfő reggel pedig úgy éreztem, mintha farmernadrágban futnék - sikerült is minden idők leglassabb Gógánhegy-Egerszeghegy-Jánkahegy körét megfutnom, de ilyen edzésre is szükség van.
Gondolkoztam azon, mit lehetett volna mésként csinálni. Ezek jutottak eszembe:
- Először Zalaegerszeg-Bak és ugyanez vissza útvonalat kellene futnom a 74-es úttól keletre és nyugatra is, hogy megismerjem az amúgy jelzetlen úthálózatot. Kevés nyomasztóbb érzés van, mint eléhezve, dideregve megérkezni egy zsákutca végére úgy, hogy fogalmad sincs, hogyan tovább.
- Gyakrabban és többet kell ennem, müzliszelet és csokis ostya helyett inkább Snickers-szel vagy banánnal, ami nemcsak a gyomrot telíti, hanem sok energiát tartalmaz.
A hét első fele (a hétfőtől péntekig tartó, hajnali, rövid futásokkal és estig tartó munkával tarkított hétköznapokat szoktam egyszerűen első félnek nevezni) jól sikerült. Ugyan hétfőn nem futottam a viharos erejű szél miatt - nem akartam, hogy a sötétben a fejemre essen egy jókora ág, vagy hasraessek egy másikban -, de a maradék négy napon rövidebb és hosszabb körökből összejött bő 60 kilométer, és még egyéni csúcsot is futottam mindkét távon.
Szombatra hosszú terepfutást terveztem. Bíztam abban, hogy az előrejelzett jelentéktelen esőből a "jelentéktelen" igazán hangsúlyos lesz. Korai kelés, nordic walking bot vásárlás (nem a nyugdíjas éveimre készülök idejekorán, hosszú hegyi versenyekre készülök, ahol mind felfelé, mind lefelé hasznos lehet a bot, hogy kímélje a táv végére elhasználódó lábizmaimat) és amerikai foci bemutató után fél tizenegykor útra keltem. Társam egy itatós hátizsák volt, amit vagy két éve vásároltam, de azóta csak kétszer volt a hátamon, mindkét alkalommal kellemetlenül ugrálva a hátamon. Bíztam abban, hogy most már okosabban tudom használni. Elraktam két cerbona szeletet, egy kis csokit meg egy gélt, illetve térképet és futódzsekit is pakoltam. Vékony hosszúnadrágban és rövid aszfaltszaggatós felsőben mentem, ami még épp jó volt a 10 fokos, borult, gyengén szeles időben.
Megszokott útvonalon kezdtem - a lakástól a Jánkahegyen keresztül Botfára, onnan pedig északnak fordulva megmásztam a Karácsony-hegyet. Az átjátszótorony után kétszáz méterrel indult délkeletnek a sárga kereszt turistaút, ami Nemeshetést és Bucsuszentlászlót érintve egészen a 75-ös útig vezet. A régebbi térkép csak Bucsuszentlászlóig jelölte az utat, onnan viszont indult egy földesút déli irányba, ezt terveztem követni.
A kemény Karácsony-hegyi emelkedő után jólesett a lejtős, széles, csak helyenként saras erdei talaj, a jelzés is könnyen követhető volt. A lombhullató erdőt egy völgyben párszáz méternyi szakaszon sűrű fenyves váltotta fel, ahol nappal is alkonyati sötétség fogadott - meg süppedős tűlevélszőnyeg, ami miatt megbocsátottam a félhomályt és a rövid, meredek emelkedőt is. Bár a térkép szerint két falut is kereszteznem kellett volna, csak néhány házat láttam elszórva és az is feltűnt, hogy egy ideje már nem látom a sárga +-jeleket. Az óra szerint délnek haladtam, a változatosság kedvéért szántóföldek között, úgyhogy annyira nem aggódtam - úgyis járok még majd erre, majd akkor nézem meg, milyen a bucsuszentlászlói kocsma. A 14. kilométer elején balra fordult az út és egy domb miatt nem láttam, hogy utána merre folytatódik, és indult egy másik is, láthatóan kevésbé járt, ez a fák közé vezetett, még kevesebb tippet Adva arra, jó lesz-e ha arra folytatom utam. Hogy megalapozott döntést hozhassak, megállítottam a stoppert és öt percre letáboroztam, hogy egyem és megnézzem a térképet.
Az utóbbi időben előjött rajtam a kalóriatudatosság. Mióta tudom, hogy hozzávetőlegesen hány kalóriát égetek el egy reggeli futás során, azt is mindig megnézem, hogy egy csoki, chips vagy kóla (nem csak ezeket fogyasztom, de a kedves anyósom pörköltjén nincs kalóriatáblázat) hány kalóriát tartalmaz. Elsőként egy Nature Valley müzliszeletet ettem, ami valamelyik verseny rajtcsomagjában lehetett, ez kilencven kalóriát tartalmazott. Kevésnek találtam,de be kellett osztanom a táplálékot, ráadásul a gélt utolsó mentsvárnak tartogattam. A müzliszeletet leöblítettem egy kis vízzel, aztán bevetettem magam az erdőbe a délnek vezető úton. Itt egy jó ideig nem volt jelzés, a kereszteződéseknél arra törekedtem, hogy tartsam az irányt. Tudtam, hogy Kanizsáig úgysem jutok el, mert az azért feltűnik, ha keresztezem a 75-ös utat. Egy helyen a szántófölt széléről bementem az erdőbe, de a délnek vezető út hamar véget ért. Nem akartam visszafordulni és egy mély vízmosás túloldalán megláttam egy jó irányba vezető ösvényt. Magamban bocsánatot kérve az egyik erdőjáró alapszabály megsértéséért toronyiránt átvágtam az aljnövényzeten (eközben a tüskés ágakkal meg is bosszulta az erdő a rajta esett sérelmet) és az árkon átmászva megint suhanhattam tovább. Itt favágók is dolgoztak és mintha utánamkiáltottak volna, de mire kivettem a fülhallgatókat, már nem hallottam semmit. Reméltem, hogy nem medvére vagy vadászokra figyelmeztettek. Megint két irányba mehettem, délkeletre és délnyugatra. Majdnem a délnyugat nyert, de a domboldalon láttam egy fekete valamit elsuhanni és nem voltam biztos abban, hogy nem vaddisznó volt. Egyértelmű volt, hogy délkeletnek folytatom az utam.
Innentől újra megjelent a sárga kereszt és először kővel leszórt széles erdei ösvényen, majd aszfaltos erdészeti úton futottam. Tudtam, hogy már nincs messze a 75-ös út, de pár kilométernyi hullámvasutazás még várt rám. Nem sokkal azelőtt, hogy 22 kilométernél az erdészeti út végén visszafordultam volna, láttam egy kiszáradt, öreg tölgyet, ami határozottan hasonlított a Gyűrűk ura-beli Szilszakállra.
Nyugatra indultam, hogy átvágjak a 74-es úton, aztán Bakról kiérve északnak forduljak. Az erdőben egy emelkedő várt rám, aztán amikor a dombtetőről már láttam a főutat, megint megálltam enni és térképet nézni. Megettem egy Cerbona szeletet, aminek a 79 kalóriája nem idézett fel bennem sörpocakos rémképeket. Egy meredek ösvényen lezógtam, keresztben átvágtam egy szántáson, az árkon és az út túloldalán folytattam az utam Bak felé. Az autóút meredeken emelkedett, melette kerékpárút-féleség indult, megkerülve a dombot. A kerékpárútból hamarosan fél méter mély keréknyommal kijárt földút lett, majd beértem a faluba. Nyugatnak fordultam, majd egy domb megmászása közben amint lehetett északnak. Sokat másztam és egy hatalmas szántóföld szélét követő földútra tévedtem, ami nagyjából északnak vezetett. Tudtam, hogy ez nem az az út, amit terveztem (az egy kis tó mellett vezetett volna és egy helyen láttam a völgyben a tavat, vagy 500 méternyire keletre), de bíztam abban, hogy nem jelent túl nagy kerülőt.
Itt jött az eléhezés. Egyszerűen képtelen voltam folyamatosan futni, sem gyorsan, sem lassan nem ment. Volt, hogy egy percre megálltam és utána indultam tovább, de abból sem lett tartós futás. Hogy mentsem a menthetőt, elkezdtem sétálni és megettem az utolsó csokim. Nemsokára találtam egy utat, ami az erdőbe vezetett, aztán amikor az északi ösvény végetért és csak keletnek vagy nyugatnak mehettem, ráadásul az eső is rendesen elkezdett esni, megálltam felöltözni és gondolkozni.
A nyugati utat választottam, amit nagyon hamar egy északi, jó minőségű ösvény követett. Jó kedvem lett, aztán amikor az út végetért egy olajkútnál, már nem voltam ilyen boldog. Elindultam az erdőben - tovább északra, mert más választásom nem volt, és egy kis árokmászás után megint ösvényre leltem. Egy faluhoz vezető aszfaltútra értem, ahol erős északi szél és zuhogó eső fogadott - egy kerékpárost és engem is. Nem is tudom, melyikünk tekintete sugárzott több beletörődést. Észak felé egy új kövesút is vezetett, de én az emelkedős földutat választottam. Az ösvény jól futható volt, egy idő után lejtős is, ezért nem is törtödtem sem az első, sem a második sorompóval - aztán nagyon haragudtam magamra, amikor egy zártkertben végződött a zsákutca. Nem volt kedvem bő egy kilométert visszamenni, ezért utat kerestem, több irányba is. Végül a szőlő melletti lejtős utat próbáltam, ami a csúszkálástól eltekintve jó választás volt. Gyorsan leértem a völgybe és futottam is tovább. Miután újra aszfalt volt a talpam alatt, egyszercsak egy nagy németjuhász állta az utam. Nem volt kedvem fogócskázni vele, ezért egy másik ösvényen indultam el, ami a házak mögött vezetett - és egyszercsak végetért. Két lehetőségem volt. Vagy visszamegyek és megküzdök a fenevaddal, vagy az egyik ház udvarán keresztül megyek ki az útra. Ez utóbbit választottam. Itt meg volt kötve a kutya és a háziak is nagyon megértőek voltak, rám nézve elhitték, hogy eltévedtem és nem lopni mentem hozzájuk talpig vizes futóruházatban.
A következő emelkedőt végigsétáltam - a Balaton szelet energiája is kifogyott a véremből. Már távolról láttam a keresztet a dombtetőn és nagyon örültem neki. Nem terveztem, hogy ott örök nyugalomra lelek, abban bíztam, hogy onnan jól belátom a környéket és talán tudni fogom, hogy merre járok. Ekkorra már teljesen eláztam és annyira nem hiányzott a futás. A dombtető panorámája felvidított: még soha nem örültem ennyire egy szeméttelepnek. Már tudtam hol vagyok és azt is, hogy 4-5 kilométer után véget érnek szenvedéseim. Emlékezve arra, hogy amikor legutóbb erre jártam, a gerincúton kevertem egy csomót, inkább lekocogtam a kövesútig és onnan az alsóerdei kerékpárúton és a Köztársaság úton keresztül hazakocogtam. A házunk az előtt az óra 42.9 kilométert és 4:08:20 időt mutatott.
Prológus: Tíz percig áztattam magam a forró víz alatt, de még után is sokáig dideregtem. Vasárnap nem futottam semmit (korábban terveztem egy alsóerdei botpróbát, de a sárra hivatkozva elhalasztottam azt), hétfő reggel pedig úgy éreztem, mintha farmernadrágban futnék - sikerült is minden idők leglassabb Gógánhegy-Egerszeghegy-Jánkahegy körét megfutnom, de ilyen edzésre is szükség van.
Gondolkoztam azon, mit lehetett volna mésként csinálni. Ezek jutottak eszembe:
- Először Zalaegerszeg-Bak és ugyanez vissza útvonalat kellene futnom a 74-es úttól keletre és nyugatra is, hogy megismerjem az amúgy jelzetlen úthálózatot. Kevés nyomasztóbb érzés van, mint eléhezve, dideregve megérkezni egy zsákutca végére úgy, hogy fogalmad sincs, hogyan tovább.
- Gyakrabban és többet kell ennem, müzliszelet és csokis ostya helyett inkább Snickers-szel vagy banánnal, ami nemcsak a gyomrot telíti, hanem sok energiát tartalmaz.
2008. február 2., szombat
Sérülés
Sajnos én jelenleg nem tudok ilyen szép és kellemes dolgokról beszámolni, mint a többiek.
Sérülés utáni hosszabb pihenés után kezdtem el futni január elején. Először még éreztem a talpamat, a későbbiek folyamán már szinte alig. Nagyon megörültem, hogy a kb 6,3km-e futások egyre jobban mentek, egyre erősebbnek éreztem magamat és már a talpam sem fájt.
De aztán jött a hétfői nap és ez megváltozott.
Kb a táv felénél elkezdett fájni a Achilles-inam és emiatt kénytelen voltam a futást néha sétára cserélni. Utólag bebizonyosodott, hogy jobb lett volna egyszerűen hazasétálni.
Azóta fáj a vádlim és egy combom hátulján lévő izom, amineka nevét sem tudom.
Próbáltam kenegetni, maszírozni, de eddig egyik sem vált be igazán. Ha sokat állok, akkor annyira megfájdul, hogy össze akar csuklani a lábam.
Elhatároztam, hogy amíg teljesen fel nem épülök, addig semmi futás, semmi versenyen való részvétel. Tavaly úgyis sok olyan versenyt kénytelen voltam kihagyni, ami betervezett volt.
Meg az is jó lenne, ha én is befutnék Anchorange-ba (Alaszka) a többiekkel együtt, nem pedig a hátukon kellene bevinniük.
Sérülés utáni hosszabb pihenés után kezdtem el futni január elején. Először még éreztem a talpamat, a későbbiek folyamán már szinte alig. Nagyon megörültem, hogy a kb 6,3km-e futások egyre jobban mentek, egyre erősebbnek éreztem magamat és már a talpam sem fájt.
De aztán jött a hétfői nap és ez megváltozott.
Kb a táv felénél elkezdett fájni a Achilles-inam és emiatt kénytelen voltam a futást néha sétára cserélni. Utólag bebizonyosodott, hogy jobb lett volna egyszerűen hazasétálni.
Azóta fáj a vádlim és egy combom hátulján lévő izom, amineka nevét sem tudom.
Próbáltam kenegetni, maszírozni, de eddig egyik sem vált be igazán. Ha sokat állok, akkor annyira megfájdul, hogy össze akar csuklani a lábam.
Elhatároztam, hogy amíg teljesen fel nem épülök, addig semmi futás, semmi versenyen való részvétel. Tavaly úgyis sok olyan versenyt kénytelen voltam kihagyni, ami betervezett volt.
Meg az is jó lenne, ha én is befutnék Anchorange-ba (Alaszka) a többiekkel együtt, nem pedig a hátukon kellene bevinniük.
Egy kis őszi kaland 2007
Mivel idén még nem történt semmi olyan különös esemény, amiről beszámolhatnék, egy őszi élményemet osztom meg a kedves olvasóval. Futóverseny Schneeberg, Auszria.
Felkészülés
Utolsó edzés a verseny előtt szeptember 18-án, Zalaegerszegen. Szeptember 19-28-ig munka Bécsben, sok mászkálással (szeptember 23-28-ig egy konferencián dolgoztam). Szeptember 18-ig viszont edzettem Bérces Edittel, illetve elindultam egy 10km-es és két 21,1 km-es futóversenyen.
Verseny
Bécstől 80 km-re, délre található Puchberg am Schneeberg, Badenig vonattal, onnan Werner Kroer nevű ismerösömmel, autóval mentem. A pálya kb. 1 km-ig aszfaltos, onnan köves, melynek a közepe jobban le van taposva, a szélein azért néha nem is olyan könnyű közlekedni. A „pálya” nagy részén azért lehet előzni, kivéve az utolsó 2 kilométert, ahol már csak libasorban másztunk a sziklás pályán. Na jó, egy szélesebb részen ill. az utolsó 100 méteren még előztem. :-)De a végén nagyrészt gyalogoltunk, sokaknak inkább a pulzusuk ment fel nagyon és lihegtek, nekem viszont a vádlim meg picit a combom volt úgy besavasodva, hogy nem tudtam olyan nagyon hajtani, hogy annyira felmenjen a pulzusom. Nem is olyan rég mondtam egyik barátomnak, hogy kíváncsi lennék h mire alkalmas úgy igazán a lábizomzatom. Hát ilyen hegyi futásra jelenleg nem! :-)
A rajtnál amúgy gyönyörű kék ég volt, 20-22 fok és rövid cuccban is inkább az árnyékot kerestem. A célban ezzel szemben kb. 10 fok és nagyon fújt a szél, de nem volt gond, mivel a szervezők felszállították mindenkinek a cuccát, illetve a mentősök pokrócokkal várták a futókat. A kis fogaskerekű egyébként rajtszámmal indult, csak a hegyi futás újzélandi világbajnoka, illetve egy osztrák futó volt gyorsabb, de a W100-as kategóriában természetesen nyerni tudott. Tavaly 110-es, idén 111-es rajtszáma volt, gondolom az a korára utalt.
A rajtnál amúgy gyönyörű kék ég volt, 20-22 fok és rövid cuccban is inkább az árnyékot kerestem. A célban ezzel szemben kb. 10 fok és nagyon fújt a szél, de nem volt gond, mivel a szervezők felszállították mindenkinek a cuccát, illetve a mentősök pokrócokkal várták a futókat. A kis fogaskerekű egyébként rajtszámmal indult, csak a hegyi futás újzélandi világbajnoka, illetve egy osztrák futó volt gyorsabb, de a W100-as kategóriában természetesen nyerni tudott. Tavaly 110-es, idén 111-es rajtszáma volt, gondolom az a korára utalt.
Tények
Táv: 9,8 km
Rajt: 2007. szeptember 29. 12:30
Puchberg am Schneeberg , 585 m-rel tengerszint felett
Cél: Hochschneeberg 1795 m-rel tengerszint felett
Idöm: 1:30:13 , 350 indulóból 188. lettem
Gróf Olivér
Cierna Voda/okres Galanta (Feketenyék/galántai járás,Szlovákia)
2007. október 1
2008. február 1., péntek
Na végre
Na végre, úgy látszik, hogy mégiscsak elindul a blogunk a Tamásnak köszönhetően. A korábbi ígéretének megfelelően kicsit visszafogta magát, nem kell állandóan a PgDn gombot nyomogatnunk ahhoz, hogy az egészet láthassuk. :)
2008 január
Sziasztok!
A népi bölcsesség szerint úgy alakul az egész évünk, ahogy annak első napja alakul. Ez alapján nem reménykedhettem az eredményes futóévben, mert a szilveszteri hajtós maraton és az azt követő, hajnalig tartó tánc hatására képtelen lettem volna akár egy kilométert is futni - nem, mintha eszembe jutott volna ez az ötlet. Az izomfájdalmak és a motiválatlanság egész héten tartott, összesen egy erdei futásra tudtam rászánni magam, hogy kihasználjam a lassan melegebbre forduló időben kihasználjam a hóban futás talán utolsó lehetőségét.
Ha nem is futottam, legalább beszéltem a dologról - Korpics Attilával sokat leveleztünk edzésről, futócélokról, és eközben felmerült a hajnali futás gondoltata is. Hajdanában január elején, reggel hattól futottam első kilométereimet, de azóta elkényelmesedtem és viszolygással töltött el a gondolat, hogy negyed hét előtt kimásszam az ágyból. Szerdán mégis sikerült 5:20-kor felkelnem, az egymásodperces szabály szigorú alkalmazásával. Tudniillik hogy az óracsörgés észlelése után egy másodperccel fel kell ülni az ágyban, további egy másodpercen belül pedig fel is kell állni. Ha a kezdeti momentum létrejött, már van esély ébren maradni.
A reggeli futás varázsa abban rejlik, hogy már reggel hétkor egy csomó élmény hatása alatt vagy, ráadásul ami a család többi tagjának a lassú, ásítós készülődés ideje, az nekem a forró zuhany utáni jóleső pihenésé - persze nekem is készülődnöm kell, de már nem vagyok álmos. Persze a pörgés nem tart a végtelenségig. Pár órával később már csak koffein segítségével sikerül a pulzust szaporán, az elmét pedig élesen tartani, de ezt a mellékhatást el tudom viselni.
Egyszóval átálltam a hétközbeni 3-4 reggeli futásra, kezdetben 10-12, most már inkább 13-17 kilométeres távokkal. Ha odafigyelek a lefekvés idejére, már nem is olyan szörnyű a korai kelés. És bár voltak olyan reggelek, amikor semmi kedvem sem volt elindulni, mindig jóleső futás lett a vége.
A reggeli futásnak - legalábbis az évnek ebben a szakában - velejárója a sötétség. Az első, ködös napokon még vittem magammal fejlámpát, de aztán ahogy a talajviszonyok miatt aszfaltra kényszerültem és egyre jobban megtanultam a pályákat (gyakorlatilag kizárólag a szilveszteri hegyimaraton szintes szakaszait variáltam), illetve a páratakaró helyett a Holdat láttam, és inkább az emlékeimre és a halványan kivehető kontúrokra támaszkodtam. Ez egy kis kalandot vitt az edzésekbe, és kétségtelenül sérülésveszélyt is. Elég szerencsés vagy ügyes voltam, hogy elkerüljem a bajt, és most már tudom, hogy nem vagyok félős :)
A hétvégi futások elég vegyesre sikerültek. Már beszámoltam a csácsi dombos terepkörről, ahol a rengeteg sár és az időszűke miatt nem tudtam igazán jólesően, felszabadultan futni. Aztán a következő vasárnap a tavaszias napsütésben rövidujjú felsőben futottam egy 4:44-es átlaggal erősen szintes 20 kilométert aszfalton, aztán múlt szombaton este, fogyó, de még kövér holdnál küzdöttem meg a szilveszteri maraton útvonalának háromnegyedével.
Mindez 269.9 kilométerre és 4990 méternyi szintemelkedésre volt elég.
A népi bölcsesség szerint úgy alakul az egész évünk, ahogy annak első napja alakul. Ez alapján nem reménykedhettem az eredményes futóévben, mert a szilveszteri hajtós maraton és az azt követő, hajnalig tartó tánc hatására képtelen lettem volna akár egy kilométert is futni - nem, mintha eszembe jutott volna ez az ötlet. Az izomfájdalmak és a motiválatlanság egész héten tartott, összesen egy erdei futásra tudtam rászánni magam, hogy kihasználjam a lassan melegebbre forduló időben kihasználjam a hóban futás talán utolsó lehetőségét.
Ha nem is futottam, legalább beszéltem a dologról - Korpics Attilával sokat leveleztünk edzésről, futócélokról, és eközben felmerült a hajnali futás gondoltata is. Hajdanában január elején, reggel hattól futottam első kilométereimet, de azóta elkényelmesedtem és viszolygással töltött el a gondolat, hogy negyed hét előtt kimásszam az ágyból. Szerdán mégis sikerült 5:20-kor felkelnem, az egymásodperces szabály szigorú alkalmazásával. Tudniillik hogy az óracsörgés észlelése után egy másodperccel fel kell ülni az ágyban, további egy másodpercen belül pedig fel is kell állni. Ha a kezdeti momentum létrejött, már van esély ébren maradni.
A reggeli futás varázsa abban rejlik, hogy már reggel hétkor egy csomó élmény hatása alatt vagy, ráadásul ami a család többi tagjának a lassú, ásítós készülődés ideje, az nekem a forró zuhany utáni jóleső pihenésé - persze nekem is készülődnöm kell, de már nem vagyok álmos. Persze a pörgés nem tart a végtelenségig. Pár órával később már csak koffein segítségével sikerül a pulzust szaporán, az elmét pedig élesen tartani, de ezt a mellékhatást el tudom viselni.
Egyszóval átálltam a hétközbeni 3-4 reggeli futásra, kezdetben 10-12, most már inkább 13-17 kilométeres távokkal. Ha odafigyelek a lefekvés idejére, már nem is olyan szörnyű a korai kelés. És bár voltak olyan reggelek, amikor semmi kedvem sem volt elindulni, mindig jóleső futás lett a vége.
A reggeli futásnak - legalábbis az évnek ebben a szakában - velejárója a sötétség. Az első, ködös napokon még vittem magammal fejlámpát, de aztán ahogy a talajviszonyok miatt aszfaltra kényszerültem és egyre jobban megtanultam a pályákat (gyakorlatilag kizárólag a szilveszteri hegyimaraton szintes szakaszait variáltam), illetve a páratakaró helyett a Holdat láttam, és inkább az emlékeimre és a halványan kivehető kontúrokra támaszkodtam. Ez egy kis kalandot vitt az edzésekbe, és kétségtelenül sérülésveszélyt is. Elég szerencsés vagy ügyes voltam, hogy elkerüljem a bajt, és most már tudom, hogy nem vagyok félős :)
A hétvégi futások elég vegyesre sikerültek. Már beszámoltam a csácsi dombos terepkörről, ahol a rengeteg sár és az időszűke miatt nem tudtam igazán jólesően, felszabadultan futni. Aztán a következő vasárnap a tavaszias napsütésben rövidujjú felsőben futottam egy 4:44-es átlaggal erősen szintes 20 kilométert aszfalton, aztán múlt szombaton este, fogyó, de még kövér holdnál küzdöttem meg a szilveszteri maraton útvonalának háromnegyedével.
Mindez 269.9 kilométerre és 4990 méternyi szintemelkedésre volt elég.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)