2009. január 21., szerda

Edzés, vagy több ennél?

Sziasztok!

Nagyon régen írtam a blogba, ennek részben bokros teendőim, részben motivációvesztésem az oka. A feladott Ultrabalatonom után nem találtam magamra. Indultam pár rövidebb-hosszabb versenyen, görkorcsolyáztam, kerékpároztam, de néhány rövidtávon elért PB-n és élvezetes, de nem túl sikeres rövidtávú duatlonversenyen kívül általános visszafejlődést tapasztaltam. A szilveszteri hegyimaratonon is távol kerültem a tavalyi harmadik helyezéstől és bőven 4 órán kívül kerültem, miután már a csácsi domboktól sokat sétáltam.

Nem estek rosszul a futóedzések, de ennek ellenére nem hiányoztak. Egy héten egy 10-20 kilométeres futás bőven elég volt, és ugyan emellett kerékpározom is, ez ultrafutó versenyekre edzésnek kevés.

Ma szabadságon voltam - egy csomó ki nem vett szabadnapom maradt tavalyról - kemény volt az év, nem volt alkalmam hétközben pihenni - és úgy döntöttem, hoyg hosszút futok. Konkrétan a hegyimaraton útvonalára gondoltam, és hogy egy kis csavar legyen benne, fordított irányban terveztem lefutni.

Kicsit bosszantott, hogy kora reggeltől esett az eső, de nem akartam, hogy emiatt elszalasszam a soha vissza nem térő alkalmat, ezért nem törődve a várható viszontagságokkal, pakoltam magamnak három csokit, megtöltöttem a kulacsövemet és útnak indultam.
Erősen figyeltem arra, hogy már az első lépésektől laza tempóban fussak. Ugyan az első, sík kilométer ötperces lett, ez a gógánhegyi emelkedőre érve ez gyökeresen megváltozott. Szép komótosan, érzésre zsírégető pulzustartományban kocogtam felfelé és a lejtőkön sem engedtem, hogy nagyon felgyorsítson a gravitáció. Hiába könnyú haladni, a gyors lábmozgás hamar feltornássza a pulzust, amit mindenképpen el akartam kerülni. A Gógánhegyről lefelé futva elégedetten konstatáltam, hogy végre nem csak olyan emlékem van a helyről, hogy itt már nem tudtam futni.

A Csácsig tartó út eseménytelen volt, elhagytam a tizedik kilométert és már szinte teljesen átázott a ruhám - szerencsére nem volt hideg, ezért ez csak azt jelentette, hogy nem izzadtam és kevesebbet kellett innom - a teljes táv alatt kevesebb, mint 2 decit. A csácsi dombos szakaszt még sohasem futottam végig ebben az irányban, ezért kíváncsian vártam az emelkedőket. Ebből az irányból is kemények voltak, de gond nélkül legyőztem őket.
A bozsoki mászás elején megkordult a gyomrom, de hirtelen nem tudtam elővenni egy csokit sem, ezért úgy döntöttem, hogy nem állok meg, inkább megpróbálom "zsíron" végignyomni, szintén a hosszú távokra készülés jegyében.

A Karácsony-hegy felhőbe burkolózott. A látótávolság pár tíz méter volt és amellett, hogy folyamatosan esett, szinte harapni lehetett a levegőt. Talán ez volt a legkeményebb mászás - hosszú és sokszor igazán meredek, és már bőven túl voltam az idei leghosszabb edzéstávomon.
A Flextronics előtt megnéztem Asi autóját, ebből plusz erőt merítettem - és abból is, hogy már csak három emelkedő várt rám: a MOL kúttal szembeni, a Jánka-hegyi és végül a Panoráma úton az 1,7 kilométeres finálé.

Az elsőt és a másodikat magabiztosan abszolváltam, a Panoráma úton pedig teljesen a biztonságra mentem. Nem akartam az utolsó kilométereken kidőlni, ha már eddig eljutottam belesétálás nélkül. Nem is ezek lettek a leggyorsabb kilométereim.

A tv-toronytól lefelé lélekben már szárnyaltam, testben ez már nem volt ilyen egyértelmű: a meredek lejtőn futva is pár másodperccel öt perces tempón kívül voltam, de legalább nem okozott gondot a Plus-tól hazáig kocognom sem.

A vége 42.3 km lett, 3:57 alatt, belesétálás nélkül. Nagy lépést tettem a visszatérésem felé, de még távol vagyok attól, hogy régi önmagam legyek.

Üdv,

Tamás

2009. január 12., hétfő

Alaszka tuning

Nagyon szépen sikerült a tavalyi évben a Zalaegerszeg-Alaszka futásunk, hiszen elméletben 4x is teljesítettük a távot.
Úgy néz ki, hogy az idei évben még kapunk ehhez egy kis tuningot, mivel a Kanizsai futóklub úgy döntött, hogy km-gyűjtő versenyre invitál bennünket,
A felhívásuk így néz ki, egy rövidebb változatban.

Kanizsai Futóklub vs. Zalaegerszegi Aszfaltszaggatók SE
A nagy kilométergyűjtő verseny
A Kanizsai Futóklub versenyre hívta az Zalaegerszegi Aszfaltszaggatókat, hogy kiderüljön: melyik klub tagjai futnak többet egy év alatt. Minden lefutott kilométer számít, függetlenül attól, hogy edzés, vagy verseny. A verseny a sportszerűségen, becsületességen alapszik: mindenki maga számolja a megtett kiliket, és év végére kiderül, hogy ki volt a jobb.

Versenykiírás

A Kanizsai Futóklub és a Zalaegerszegi Aszfaltszaggatók SE közötti nagy kilométergyűjtő verseny

Verseny célja: minél több lefutott km-t gyűjteni, klubonkénti összesítésben az év folyamán.

Részvételi szabályzat:

Mitől –meddig tart a verseny?
2009. január 01. – 2009. december 31.

Ki gyűjtheti a kilométereket?
A klubok igazolt tagjai.

Számít-e, hogy valamelyik klubban több igazolt tag van?
Nem. Mindkét klub érdeke, hogy minél több tagja legyen, így több km gyűjthető.

Mi számít lefutott km-nek?
Az a táv, amit a sportoló edzésen, vagy bármilyen versenyen teljesített.

Milyen mozgásforma számít?
Kizárólag a futás. A gyaloglás, túra, kerékpározás, úszás nem.

Számít-e a futás gyorsasága?
Nem. Bármilyen gyorsasággal megtett kilométer egyformán számít.

Kell-e igazolni a lefutott távot?
Nem, a sportoló által bemondott távolságot tényként kell elfogadni, bízva a sportszerűségben.

Mikor kell nyilvánosságra hozni a verseny állását?
Mindkét fél vállalja, hogy minden hónapot követő 10 napon belül nyilvánosságra hozza az előző
hónap utolsó napjáig összegyűjtött kilométereit.

Lehet-e utólag rögzíteni a kilométereket?
A nyilvánosságra hozott, lezárt hónaphoz utólag már nem lehet km-t hozzáadni.

Ki lesz a győztes?
Az a klub, amelynek tagjai 2009. december 31- én éjfélig több kilométert gyűjtöttek össze.

Mi lesz a nyeremény?
Nagy dicséret.

2009. január 3., szombat

Minden jó, ha a vége jó!

Minden jó, ha a vége jó! Igazából így lehetne röviden összefoglalni a 24km-es futás élményeit. Ez a szilveszteri futás megint egy tökéletes zárása volt az évnek, pedig erre azért nem volt 100 százalékos garancia. Tudtam, hogy nagyon sok ismerös arc lesz, ráadásul olyan emberek arcai, akiket kifejezetten kedvelek. Tudtam, hogy bázakerettyei baráti körömböl is megint eggyel több társ fektetett futócipöbe. Tudtam, hogy a "pálya" hasonlóan hangulatos lesz, mint az elözö 8 évben (azóta ismerem az útvonalat).
Viszont nem tudtam, hogy a normális edzésterv nélküli készülés következtében "kialakult" gyorsan savasodó lábizomzatomnak mennyire fog jót tenni a botfai emelkedö, illetve a jobb térdem mennyire lesz jó. A savasodást egyébként egy december 15-i teszt is tökeletesen alátámasztja, melyet Bécsben végeztettem el és amelyik gyenge alapállóképességet mutatott ki. A térdem meg december 21-én dagadt be, szóval ez is adott volt.
Szerencsére 25-én, 26-án meg 28-án sikerült egy jót edzenem, így már kezdtem optimistább lenni. Közeledve a nagy nap felé Peti2 elvállalta, hogy a 11km-es táv lefutása után kimegy a bútorgyári frissítöhöz, aminek megintcsak megörültem, hiszen így már nyugodtabban indulhatok a 24km-en. Petinek még egyszer köszönöm kedvességét!
Maga a versenyröl már sokat olvashattunk itt a blogban, ezért itt már nem akarok hosszan értekezni róla. Meglepöen jól eltaláltam az ideális tempót, jó volt a hangulatom és kivételesen minden frissítönél ittam egy kicsit. A Jánkán még meg is álltam az iváshoz, a pálinkát megköszöntem, de nem fogadtam el. A pályán közben elfutott a Guba Pisti meg a Keszi. Gyorsan utánuk sprinteltem és egészen a botfai emelkedöig velük voltam.


Keszi, Cece, Hegyi Peti, Guba Pisti és én Botfán

Ott azért nem tudtam olyan szépen felfutni, mint 3 nappal korábban, amikor is nagyon óvatosan kezdtem a kört. Keszi, Guba Pisti, Cece, Hegyi Peti ugyan elhagytak engem, viszont én is a mögöttem lévöket. Lent a csácsi frissitönél csak vmi olyasmit hallottam, hogy "Nem kell még elvenni az asztalról, nem jön ott senki". "Csúcs, akkor valahogy most már be kéne érnem a célba"- gondoltam. A Decathlon-nál regisztráltattam magam, ahogy kellett, aztán az akkor érkezö Szeredi Miklósnak is mutogattam, hogy menjen a parkolóba, aki úgy is tett.
A végén végülis nem akartam már annyira meghalni. Az idöeredményem 2:05:30 lett, amivel teljes mértékben elégedett vagyok, különösen h ez az összetett 6. helyre volt elég. Érdekesség, hogy 2003-ban már futottam vmi ilyesmi idöt, akkor az összetett 2. helyért járó díjat nyújtották át nekem.
Összeségében tehát nekem is nagyon nagy élmény volt ez a szilveszteri futás és öszintén gratulálok mindenkinek az elért eredményéhez!

Csodatermékek - ahogyan én látom


Azokkal értek egyet, akik azt vallják: mint az élet minden területén, a futásban is három nagy titka van a sikernek: az első a munka, a második a munka, a harmadik pedig a munka. Magyarul, aki eredményre, fejlődésre vágyik, annak dolgoznia, vagyis edzenie kell, punktum. Igenám, de nemcsak az a munka, hogy minden áldott nap felkerekedek, és gyalogkakukk módjára 5-6 órát keményen edzek. Az is munka, amit mellette fejben is el kell végezni. Tudni kell okosan kitűzni reális célokat, és megtervezni a hozzá passzoló edzésterveket. Tudni kell türelmesen pihenni, ha adott esetben arra van szükség. Tudni kell helyesen megválasztani a ruházatot, a felszerelést, a futócipőt. És igen, tudni kell megválasztani a helyes táplálékot is.
Én magam igen régóta érdeklődöm a téma iránt, és sok évnyi tapasztalat után elég markáns véleményem van róla, mármint a helyes táplálékokról. A szilveszteri beszámolóm után többen rá is kérdeztek, milyen spéci cuccokra utaltam az írásban. Alig győzöm, hogy mindenkinek egyesével irogassak, ezért inkább kifejtem itt egyszer, precízen, és így mindenki számára hozzáférhető lesz. Nem szeretnék semmilyen konkrét terméknek reklámot csinálni, de mivel egy elég különleges, sajátos utat járok e tekintetben, azt szívesen megírom, milyen elvek alapján mérlegelek és választok. Végül is nem hadititok, ha ez többeket érdekel, szívesen megosztom. Fontos kérdésnek tartom ezt, mert óriási a kínálat, és nehéz kiválasztani azt, ami tényleg jó lesz nekem.

Szóval: hiszek benne hogy szoros összefüggés van a teljesítmény és a táplálékbevitel között. Azonban a témában elérhető "szerek" nem mindegyikében hiszek.

I. Először is: két filozófia verseng egymással, szerintem mindenek előtt azt kell eldönteni az embernek, melyiket szeretné követni. Az egyik filozófia a rövid távú teljesítményfokozásra irányul (nem feltétlenül dopping, de a dopping is ide tartozik). A másik filozófia pedig a szervezet hosszú távú egyensúlyának és tápláltságának megtartására törekszik. Röviden két klasszikus példa.
1. Van egy lovad. Elmentek egy nagyon-nagyon hosszú útra, és húzza szegény a nehéz szekeret. Idővel elfárad, lelassul, elfogy az energiája... Az egyik megoldás szerint rásuhintasz egy hatalmasat egy ostorral, így egy látványos, azonnali teljesítménynövekedést fogsz tapasztalni. A másik megoldás szerint hagyod pihenni, megeteted,megitatod, majd amikor újra erőre kap, indultok tovább. Vajon melyik módszerrel juttok tovább?
2. Van egy virágod, otthon cserépben. Egyszerű teremtmény, csupán vizet kér. Te azonban hanyagságból megfeledkezel róla, hetekig nem kap szegény folyadékot. Azt veszed már csak észre, hogy a levelei mind elkezdtek sárgulni. Szeretnéd, ha újra szép zöld lenne, mint egykoron. Egyik megoldás: veszel jó sok zöld festéket, és befested a leveleket. Azonnali, látványos eredmény! A másik megoldás, hogy újra adsz neki vizet, amire már annyira szüksége van szegénynek. Magához fog térni, újra élni fog, és a levelei újra zöldek lesznek. Melyik módszerrel fog tovább működni a történet?
Ha valaki a rövid távú, manipulatív módszereket keresi, ne is olvasson tovább. Én magam mindig is igyekeztem nagy ívben kerülni a szervezet becsapását. Hosszú távra tervezek, a sportteljesítményben és az egészségemben egyaránt.

II. Ha már valaki döntött, hogy a szervezet hosszú távú táplálására törekszik, még marad egy feladata: el kell tudni dönteni adott termékről, hogy vajon melyik filozófia szerint működik. És ez sokkal nehezebb feladat, mint az ember elsőre gondolná. Szinte minden gyártó (pláne minden forgalmazó) a sajátját hirdeti a legjobbnak, csupa pozitív tulajdonságot fog felsorolni, a hátrányokat és esetleges mellékhatásokat pedig igyekeznek jótékony homályban tartani. Saját tapasztalatom: az első ránézésre jónak (táplálónak, megbízhatónak) tűnő termékek 90%-ról egy alaposabb vizsgálat után kiderül, hogy valójában a manipuláció (a szervezet rövid távú becsapásának) filozófiája szerint működik. Nem kell ehhez orvosnak lenni, minimális élettani ismeret, egészséges szkepticizmus és józan paraszti ész elegendő. A lényeg: azt kell mindig kutatni, a termék vajon táplálja-e a szervezetet (vagy annak egy konkrét szervét), hogy az erős legyen és jól tudjon működni, vagy pedig inkább olyan anyagot próbál kívülről bejuttatni a szervezetbe, amit magának a jól működő szervezetnek kellene belülről megtermelnie. Ha ezt lesarkítjuk, meglepő végkövetkeztetésre juthatunk: nincs szükségünk semmi másra, csak jó minőségű, természetes táplálékokra, amik maximális állapotba hozzák a szervezetünket. Ehhez képest bármilyen mesterséges készítmény csak ronthat a helyzeten, mivel kibillenti ezt a természetes egyensúlyt.

III. Én így gondolom már több mint tíz éve, nem hiszek a csodatermékekben, csak a természetes táplálkozásban. Már jóval a futás előtt foglalkoztatott a téma, talán nem véletlen, hogy amikor elkezdtem a futkározást, rá pontosan hat hónapra 3:17 alatt futottam le a hegyimaratont. Talán az sem véletlen, hogy a foci közben, rúgásokból származó sérüléseket leszámítva lassan hét éve szinte alig volt sérülésem, se túlterhelésből, se óvatlan mozdulatból. Az ízületeim is meglepően jól bírják a heti 50-100 km aszfalton futást, még soha (valóban soha) nem fájt a térdem. Tehát: csodatermékekre nincs szükségem, van viszont sok jó ételre és italra, természetes szénhidrátra, fehérjére, vitaminra, stb. Igen ám, de a mai táplálékaink valódi jó táplálékok-e? Sajnos, az én véleményem szerint nagyon messze állnak ettől. Fertőzöttek már a földek, a levegő, tovább rontja őket a feldolgozás, a tartósítás, az élelmiszeripar butaságai.. A végeredmény: kevés tápérték, sok fölösleges (semleges vagy ártó) vegyi anyag. Ezért én olyan termékeket keresek, ahol:
1. A gyártócég megbízható, hiteles tudással bír.
2. Garantált, hogy csak természetes anyagok az összetevők.
3. Garantált, hogy a termékek tiszták.
4. Magas a termékek koncentráltsága, a nagyobb hatékonyság érdekében.
Ha az ember leszűkíti a palettát az ezen kívánalmaknak eleget tévő termékekre, már nem is olyan nehéz kiválasztani azt, amit ezek közül a legjobbnak tart.

2009. január 2., péntek

Mountain Man Futás 2008-12-31 (a kísérő szemével)

Roli kérésére megerőltetem magam és kipréselek onnan egy kis beszámolót saját, kísérői minőségemből is. A legnagyobb örömmel teszem ezt, természetesen:-)

Teljesítvén a 10km-es távot, meglepődve tapasztaltam, hogy bőven akadt még bennem annyi erő, hogy könnyedén hazavitessem magam egy technikailag magasan képzett tájfutó barátommal (itt próbáltam finoman az enyhét kissé meghaladó túlsúlyára utalni:-)).

A késői reggeli nyújtotta megnyugváson felbátorodva hamar felkaptam legmelegebb kerékpáros gúnyámat, melyet normálisan csak a kulacsbabelefagyós bringás edzéseken viselek. Ám ma jogosnak éreztem mindezt, hisz a Roland maratonjának a Csács-Kaszaháza-Gógánhegy-Egerszeghegy-Deák harmadát igyekeztem testközelből meglesni, jobbtól nem szégyen tanulni alapon.

Előzetesen nem látszódtak komoly ellenfelek, legalábbis a megyéből, így nem is az első hely kérdése borzolta a kedélyeket, inkább a várható időeredmény alakulásával foglalkoztunk, mely végül 3h05m-ben került meghatározásra.

A Csácsi-hegyi úton sajnálkozva figyeltem már a második mellettem elfutó alakot, hisz egyikük sem hasonlított se futóstílusban, se arcügyileg a Rolihoz. Nem úgy a harmadik, akinek bevárása viszont 3 és fél, illetve másfél perccel komolyabb fagyási sérüléseket okozott ahhoz képest, mintha előbbiekkel indulhattam volna neki a hátralévő kilométerknek.

Ám nem bánkódtam emiatt, hisz hármójuk mozgása között a Rolié tűnt leginkább természetesnek, így némileg el tudtam képzelni, hogy vele haladva jutok el leghamarabb a célig.

Éles hallásomnak köszönhetően hamar feltűnt, hogy folyamatosan képes hangosan kommunikálni velem, nincs az égvilágon semmi nyavalyája (talán meg sem izzadt) és meglepően reálisan emlegette a Gógánhegy mindent eldöntő mivoltát. Ez számomra azt mutatta, hogy nem esett pánikba néhány perc hátránnyal a tarsolyában. Mondjuk akkor úgy, hogy igyekezett a kilométerek mellett perceket is gyűjtögeni, ezzel is emelve egy esetleges győzelem értékét.

A Parkerdő ilyen és hasonló filozofálgatással telt, viszont a kaszaházi emelkedőn, de még inkább a neszelei városrészben már karnyújtásnyira sem haladtunk a virtuális ezüstérem mögött, köszönhetően egyenletesen jó tempónknak.

Ami ennél is döbbentebb arcot kölcsönzött mindkettőnkre, az az volt, hogy az aranyérem nem is csak látó-, de hallótávolságra tempózott előttünk! Így vagy úgy (itt nem tiltott szerekre, vagy tömegközlekedés illegális igénybevételére célzok), a 3 és fél percnyi differencia (nem vagyok szakértője a témának, de képzeljük el, hogy ez egy komplett cigaretta elszívásakor eltelt idő!) fél percre (utolsó slukk egy átlagos idejű köpettel a végén) apadt néhány kilométer alatt!

A nagyatádi srácot a Hock Jánoson kerültük el (hú, ez erős túlzás volt a részemről, szóval kerülte el a Roland), a Gógánhegy viszont arra találtatott ki, hogy az élen járó végleg megfeleljen a Zalai Dombság és a Roland kihívásainak.

A dombtetőig folyamatosan csökkent a különbség, egészen annak a feléig, miközben magam is jókorákat ziháltam a kerékpár nyergében, ezzel is tudatva a mellettem haladóval, hogy a magas pulzusszáma egyáltalán nem a véletlen műve, sokkal inkább annak a jele, hogy az izomzata még mindig képes magas szintű munkavégzésre.

A lefelé döntött el végül mindent: az egerszeghegyi hajtűkanyar előtt sikerült egy szépet előzni, melyre a tájfutó sporttársnak már nem akadt érdemi reakciója, majd a különbség a Platán sorig beállt úgy 200-250m-re, majd ez meg is maradt a célig! Az időeredmény pedig 3h06m50s lett.

Innen is gratulálok a nagyon taktikus versenyzéshez, ami nem jöhetett volna létre nélkülem :-)

Ez persze csak jó vicc volt, szóval nem jöhetett volna létre a magas szintű felkészülés, a hátrány tudatának elviselése és egy csöppnyinél azért jóval több pályaismeret nélkül:-)

korpa

2009. január 1., csütörtök

Hetedik szilveszteri versenyem


Amióta 2002-ben futásra adtam a fejemet (vagy inkább a lábamat?), soha semmi más programom nem lehetett az év utolsó napjának délelőttjén, csak "A Verseny". Egyetlen évet kivéve (2004), amikor a 24 km-es távot választottam, mindig a maratont futottam, tehát idén hatodszor. Az eddigi öt alkalommal két harmadik, két második és egy első helyezés sikeredett. Logikusan tehát most újra győzelemnek kellett volna következnie... De még nem rohannék ennyire előre (rohantam ma már épp eleget :) ...

A felkészülésnek kitűnő alapokkal vághattam neki, hiszen a szeptemberben teljesített svájci Jungfrau hegyimaraton után kellő erőben kezdhettem az őszt. Aztán egy aránylag jónak mondható edzésprogrammal sikerült ezt még egy kicsit megfejelni. Így már december elején úgy éreztem, képes lehetek egy 3:00 és 3:10 közötti idő teljesítésére. Közben a potenciális ellenfeleim sorra hullottak ki, mindenhonnan jöttek a hírek, hogy inkábbmástávonindulok, aligedzettemazidén, sérülésemmiattnemvárokjóidőt, stb stb.. Így joggal számoltam úgy, hogy jó esélyem lesz megismételni 2006-os győzelmemet, hacsak nem jön valaki erős futó a megyén kívülről.

Aztán következett december 28-a. Délelőtt nyomtam egy utolsó kemény edzést - nagy hiba volt. A gyenge öltözet és a még decemberhez is kemény fagy hatására teljesen lefagyott kezekkel értem haza. Aznap már 5 métert nem tudtam volna futni: magas lázam lett, a forró kályha mellett ülve és az ágyban betakarózva is csak rázott a hideg: nagyon megijedtem, mi lesz így szerdán? Tömtem magamba minden jót, ami nem volt egyszerű, mert persze étvágyam sem volt. Másnap reggelre még mindig nagyon gyengének éreztem magam, de már sokkal jobban voltam, a lázam elmúlt, és már csak egy picit szédültem. De már csak 2 nap maradt.. Másnap, azaz 30-án még mindig gyengének éreztem magam, de már csak egy kicsit. A tükörbe nézve még elég sápadtnak tűntem. Elmentem egy rövid, 20 perces kocogásra, a friss levegőtől visszatért belém az élet, határozottan jól esett. Ekkor döntöttem csak el, hogy elindulok a versenyen, lesz ami lesz. Kész csoda, hogy két nap pihi és sok jó táplálék mire képes!

És aztán elérkezett a nap! Reggel amikor vonultunk ki az utcára a rajthoz, megkérdeztem Sólyomtól, tud-e valaki erős ellenfélről. Közölte velem, itt van Scultéty Márton Budapestről, válogatott tájfutó, aki futott már 100 km-t is, és most is 3 órás időre készül. Aztán hamarosan (a rajt előtt kb fél perccel) rámköszönt Janota Zoltán Nagyatádról, aki kemény Ironman teljesítő triatlonista, két éve csak taktikával tudtam megverni, mert még nem ismerte a pályát. Most viszont már ismeri.. Nesze neked esélyesség! :-) Hiányoltam az erős ellenfelet, erre tessék, itt van mindjárt kettő is!

Közben elindult a mezőny. Az első km-t (a lejtő aljáig) elég erősre vettem, csak fel akartam mérni az elejét, ki hogy kezd. Az emelkedőn egész a toronyig egy sebességgel visszavettem, de még így is jóval gyorsabban értem fel, mint terveztem (14:55). Ennek ellenére Marci a toronynál már fél perccel előttem járt, és Zoli is gyorsabb volt. A lejtőn lefelé még gyorsan indultam, és itt jött a fordulópont: pörgött az agyam, hogy minek vállaljam be ezt az öngyilkos tempót? Sólyom itt még pár méterrel mögöttem járt, és aztán utánam kiabált: "az utolsó hegyen dől el a verseny!". Tudtam, hogy igaza van, és eldöntöttem, hogy lelassítok egy olyan tempóra, hogy kb 1:30 és 1:32 között érjek a feléhez. Tudtam, csak így lehet esélyem az optimális 3:05 körüli végeredményre. Ha a többiek ennél jobbak, hadd menjenek, ha meg nem jobbak, akkor biztos voltam, hogy még randevúzunk majd a Gógánhegyen :) Pszichésen nagyon nehéz elengedni az ellenfeleid, amikor még te is bírnád, azonban most fájó szívvel, de megtettem ezt.. Úgyhogy szépen ráálltam egy kényelmes, tartalékos sebességre (síkon kb 4:15 körüli km-ekre). Közben így jópáran utolértek a 24-es és 10-es távokról, de mindenki bíztatott, aki ismert, nagyon jól esett.

Botfára rendeltem az első frissítőt, a szüleim hozták a spéci cuccokat. Bár nem voltam még se éhes, se szomjas, de magamba erőltettem, később még jól jöhet az energia alapon. Botfán egyébként már rég nem láttam az ellenfeleim: 2-3 perccel előttem jártak. A hegyre viszonylag kényelmes tempóban értem fel, aztán lefele se akartam még hősködni. Így értem a táv feléhez, a bozsoki fordulóhoz. Az idő épp 1:31 volt, a terv szerint. Itt kaptam a következő frissítést, és itt tudtam meg, hogy a hátrányom tovább nőtt: immár négy, ill. három percre. Úgy éreztem, ha a fiúk bírni fogják ezt a tempót, semmi esélyem sincs. A csácsi részt sem nyomtam meg, egyrészt már kezdtek kiütközni a fáradtság első jelei, másrészt azért tartottam tőle, a végén nem köszön-e vissza a három nappal ezelőtti betegségem. Szóval egy viszonylag light-os csácsi dombozás után ott várt Korpa a biciklijén, és közölte a meglepő hírt: három, illetve másfél perccel van csak előttem Marci és Zoli, de eléggé szétesett a mozgásuk. Zolit hamarosan észre is vettük, olyan 400 m-rel járt előttem. Ekkor éreztem úgy először: ebből még bármi lehet.

Továbbra sem kapcsoltam max fokozatba, még mindig úgy éreztem, nagyon messze a vége, olyan 160-165 közötti pulzusszámmal jöttem. Csak arra koncentráltam, hogy az egyre nehezebbé váló lábaim ellenére tartsam a saját tempómat. Így is tettem, és a különbség elkezdett csökkenni, de nagyon lassan. Attila Csácstól végigkísért biciklivel, ami hatalmas segítség volt, a technikai segítségen kívül egyszerűen rengeteg erőt ad, ha ott van valaki melletted, akiről tudod, hogy neked drukkol.

Szóval a különbség kezdett apadni, a stadionnál még 1:10 volt Zoli előnye, a Zala hídon már csak 1 perc, a ságodi tetőn már csak 50 mp. Közben Marciról semmit nem tudtunk, nem lehetett látni. Aztán a bútorgyári frissítő előtt felpörögtek az események. Zoli már csak jó 100 m-re volt, és egyszercsak felkiáltott Attila: ott van az első! És valóban ott volt, másfél perccel előttem, nem lehetett eltéveszteni a magas alakjáról, a piros sapkájáról és a jellegzetes stílusáról. Még mindig nem akartam rákapcsolni, pedig még éreztem, hogy van bennem tartalék. Inkább türelmesen futottam tovább olyan 90%-os erőbedobással. Peti2 forró teával kínált a frissítőnél, elfogadtam, jólesett. Aztán uzsgyi tovább. Zoli már csak pár lépéssel járt előttem, de a mozgása nagyon szétesett volt. A Kiskondásnál értem utol, köszöntem neki, és jó gyorsan elhúztam mellette. És Marci is szemlátomást közeledett, bár elég lassan. Egyre izgatottabb lettem. Innen már igenis nyerni akartam, nem akartam hagyni, hogy egy egerszegi versenyt megyén kívüli nyerjen meg (természetesen tisztelve Marciban a sportellenfelet). Az utolsó frissítést a Gógánhegy alján kaptam, a hátrányom épp 1 perc.




Tudni kell rólam, hogy arrafelé lakom, rengeteget edzek ott, jól ismerem és kedvelem azt a hegyet. Ennek ellenére úgy döntöttem, még mindig nem "robbantok". Türelmesen, továbbra is 90%-os erőbedobással araszoltam csak felfelé. Marci nagyon készen volt már, de látszott rajta, hogy oroszlánként küzd, az utolsó utáni erőtartalékait mozgósítva. Ennek ellenére méterről méterre kerültem hozzá közelebb. A lejtős részen (még az ebergényi emelkedő előtt) állandósult a különbség köztünk: 25 mp-el voltam lemaradva. Következett az utolsó, 600 m hosszú emelkedő. Itt már nem volt mire várnom: nyomtam ahogy bírtam, de már nekem is nagyon nehezen mozgott a lábam, pláne felfelé. Mindenképp meg akartam fogni még az emelkedőn, mert jóval magasabb nálam (kb 2 m), és úgy gondoltam, a hosszú lépéseivel esélyem se lesz majd a lejtőn lefelé. Szóval mindent beleadtam, de ő is küzdött ahogy csak bírt: a tetőre ő ért fel előbb, de már csak 10 mp előnnyel, szinte már hallottam a levegővételeit! Hát izgalmas egy verseny, és még mindig nincs vége!

Picit kifújtam magam, megvártam, míg visszaállt, azaz lement a pulzusom egy normális (170 közeli) értékre, ahogy elindultunk lefelé. Ekkor éreztem először, hogy teljesen ki vagyok melegedve, alig kapok levegőt. A megfázástól félve szokatlanul vastagon öltöztem: dupla kesztyű, dupla zokni, dupla nadrág, tripla felső, sál, sapka... Sebtében lebontottam magamról a sálat, az összes kesztyűt és a sapkát. Odaadtam mind Attilának, aki értette a szitut, nem kellett magyarázkodnom, pontosan tudta hogy nem sztriptízhez támadt kedvem :) Vettem egy nagy levegőt, és ...

... és nyomtam egy 3:26-os km-t! (igaz lejtőn, de akkor is :) A lejtő közepe táján, az éles kanyarnál értem Marci mellé, itt még egy picit rákapcsoltam, hátramosolyogtam rá: "Hajrá Marci!". És tekertem tovább, ahogy bírtam. Attila kb két perc múlva jelentette hogy már 100 m előnyöm van, és hátrafelé nézeget (mármint az ellenfelem). Ekkor tudtam, hogy megvan, a Falónál váró szüleimhez már a levegőbe emelt kezekkel értem. Nem maradt más dolgom, mint bekocogni (úgy éreztem, szinte repülök). Az utolsó 4 km-emet 16:04 alatt, azaz 4:01-es átlagtempóval teljesítettem, az összidőm 3:06:50 lett. A távot 40,83-nak mérte a gps (a Sportcsarnoknál másfelé irányítottak a jelek, mint amikor a kerek 41-et mértük), az átlagtempó így 4:34 perc/km. Az egész távra számított átlagpulzusom 168 ütés/perc lett, a legmagasabb értéket (182-t) a legmeredekebb gógánhegyi emelkedő végén mérte az órám.

Marci kb egy perccel, Zoli kb hat perccel utánam ért be. A teremben fogadó taps nagyon jóleső élmény, és különösen, ha győztesként köszöntik az embert! Aztán az eredményhirdetésig több tucat ember jött őszinte szívvel gratulálni, további versenyzésre bíztatni, és kifejezni, mennyire szurkoltak nekem és örülnek a győzelmemnek. Ez egy olyan jóleső érzés, amit mindenkinek kívánok! Ezúton is szeretném mindenkinek megköszönni, aki valóban szorított értem!

Korpa beszámolója itt olvasható: A kísérő szemével

Csodálatos, felejthetetlen verseny volt a mai számomra, az év utolsó napján. Boldog Új Évet, és sok szép futóélményt kívánok mindenkinek 2009-re!

Válasz Asinak

Az eredeti terv nálam is a 41 km volt. Asi célzásának köszönhetően a tervemet 24 km-re változtattam. De ezt a tervemet Olivér hiúsította meg. Így maradt a 10 km. A nevezés előtt közvetlenül megfordult a fejemben a 3.5 km gondolata, de mint utólag kiderült jó, hogy nem ezt a távot választottam. Elrajtolunk. Nem az előre megbeszélt terv szerint mentünk. 5 perchez közeli kilométereket futottunk, én egy kicsit lemaradtam, nem szerettem volna elfutni az elejét. Az emelkedőn kialakult egy négyes boly, melyet Asi, Vaint Zsolt, Horváth Péter és Horváth Péter alkotott. A séta és a futás váltogatta egymást, volt aki sétálva gyorsabban haladt, mint futva. A boly széjjelszakadt egy idő után, mert inkább mindenki a saját tempójában haladt. Asi szakadt le a legjobban, de mivel a terv az együtt futás ill. együtt gyaloglás volt, bevártam. Lassan felértünk a tetőre. Lefele nem volt gond. A Jánkahegyi részen Oscar díjas produkcióban Asi előadta a nagy meghalást és én sajnos bedőltem ennek a trükknek. Egy óvatlan pillanatban Asi ellépett tőlem és kemény 2 kilométer ill. egy nagy sprint kellett ahhoz, hogy utolérjem. Még frissíteni sem álltunk meg. A zebráknál mindig pirosat kaptunk, egyszer én egyszer Asi próbálkozott meg egy szökéssel, de mindig befogtuk egymást. A célba 23 másodperccel a terv előtt értünk be. 65Min20sec a vége. Meghívtuk egymást egy teára, majd elkezdtünk készülni a frissítő ponti teendőkre, de az megint egy külön történet. A tavalyi szilveszteri futásból tanulva az idei cél 55min55sec. Remélem megint Asival futhatom végig.