2010. január 7., csütörtök

2009-es futóévem

A 2008-as évben sajnos összeszedtem egy talpi bönye gyulladást, aminek gyógyulását a pihenés elmulasztása jelentősen lassította.
Még nem hevertem ki teljesen, ennek ellenére elindultam 2008. december 31-én a Szilveszteri maraton 11km-es távján
Nemigazán ment a futás, a TV toronyhoz vezető emelkedő jó részét sétálva tettem meg, ez köszönhető volt annak is, hogy igazából nem a saját tempómban kezdtem. (ehhez az akkori edzettségi szintem szinte "0" volt)
Utána elhatároztam, hogy a 2009-es évet komolyabban veszem.
Az év elején ez nagyon jól össze is jött, hiszen az első 3 hónap alatt elértem a 2008.évi teljesített kilométereim több, mint felét. Az Ági meg is jegyezte, hogy nehogy megigyam ennek a sok futásnak a levét.
Sajnos be is igazolódott, mert a korábbi sérülésem egyike kiújult. Ez még igazából nem is lett volna olyan nagy baj, de a családunkban sorban következtek be a tragikus események, amik azért lelkileg is megviseltek.
Először az Ági nagymamája, utána a sógorom apósa, majd az Édesapám halálozott el.
Ez utóbbi viselt meg a legjobban és május 8 után igazából nem is futottam.
Ezután a versenyeken igazából csak azért indultam el, mert számítottak a részvételemre.
Egy futást felajánlottam Édesapám emlékének: a Sárvár-Répcelak futóversenyt.
Itt igazából az Ő egykori egyesületének színeiben indultam, ami a Sárvári Kinizsi SE volt.
Felkészülni nem készültem fel rá, de azért valahogyan végigértem rajta.
Nem akarok belemenni az összes verseny felsorolásába, de ezzel a kevés futással indultam a Keszthelyi Kilométerek félmaratonon is, illetve bevállaltam az Ágival párban a Sárvár-Kőszeg Vármaraton első 2 szakaszát.
A 2009-es év utolsó futása ismét az Egerszegi Mountain-Man hegyimaraton 11 (vagy inkább 10)km-es távja volt, amit az elején szenvedősen, de a végén már könnyedén lefutottam.
Azóta már futottam 3x6km-t, és elhatároztam. hogy most bármennyire is jól menjen, nemkövetek el hirtelen ugrásokat a fuitásaim során.
Sajnálatos módon ez az év is tragédiával kezdődött a számomra.
Most az én Nagymamám halálozott el tegnap éjszaka.
Nagyon bízom benne, hogy mostanában nem ér ilyen dolog, mert 1éven belül 4 ilyen est egy kicsit sok.
befejezésül egy fél mondat egy kedvenc filmből: "Fuss Forest, fuss..."

Van még tennivaló

A Magyar Olimpiai Bizottság elnöke szerint Magyarországon egymillió ember sportol rendszeresen, ami sajnos elég reális adatnak tünik. Szóval van még tennivaló! Ilyenkor még nagyobb öröm számomra, hogy egyesületünkböl tizenhárom futó több kilómétert gyüjtött 2009-ben, mint 2008-ban, átlagosan majdnem 49 százalékkal. Természetesen a többi tag teljesítménye is ugyanolyan érték! Hajrá ZASZ!

A videó megtekintéséhez Flash Player szükséges.


2010. január 2., szombat

Egy remek eredmény egy remek esztendő végére




Az idei, 2009-es évben számos versenyen elindultam, és szerencsére bőven sikerült elérnem olyan eredményeket, amikre büszke vagyok. De szerettem volna egy olyan versenyt futni, amire tudatosan felkészülök, továbbá sikerül megfelelően rápihennem és ráhangolódnom, továbbá még a körülmények is kedvezőek egy ideális eredményhez. Az év első 364 napja nem bizonyult elegendőnek, hogy sikerüljön teljesítenem egy olyan versenyt, ami megfelel a fenti kritériumok mindegyikének. Azonban maradt az évből még egy nap, december 31-e...

Többen, éveken keresztül, kemény edzésekkel próbáltuk egyszer a 3 órás álomhatáron belül teljesíteni a szilveszteri hegyimaratont, de csak nem akart összejönni. Aztán 2004 szilveszterén egy egerszegi fiatalember, bizonyos Prauda Péter futott egy akkora időt (2:56:25), ami hihetetlennek és megdönthetetlennek tűnt. Nem is került azóta sem senki a közelébe, az utóbbi öt évben a tavalyi győztes idő járt még hozzá a legközelebb (3:06:50), de ugye még az is több mint 10 perc hátrány.

Gondoltam egy nagyot novemberben, és az idei edzésformámat látva arra bátorkodtam, hogy amennyiben az időjárás engedi majd, megpróbálkozok a fent jelzett csúcs megdöntésével. Nos, az időjárás kegyes volt, ideális futóidő volt az év utolsó napján. Nem maradt más hátra, meg kellett próbálni, amit elterveztem.

Előre bocsátom, aki egy izgalmas, küzdelemben és fordulatokban bővelkedő beszámolót vár, csalódni fog az írásomban. Neki inkább azt javaslom, kattintson a tavalyi versenyem beszámolójára. A forgatókönyv ugyanis éppen ellentétesen alakult a tavalyihoz képest: 2008-ban mindvégig abban a tudatban készültem, hogy nem lesz majd erős ellenfelem, és aztán a rajt előtti utolsó két percben tudtam meg, hogy lesz kettő is. Idén azonban Sólyom is előre jelezte csúcsdöntési szándékát, illetve híreket kaptam egy erős keszthelyi futó hasonló irányú ambícióiról is. Aztán 30-án este Sólyom bejelentette, hogy különböző okokból kifolyólag csak a tisztes helytállás lesz a célja, míg a rajt előtt negyed órával kiderült, hogy Francziszti János a közepes távot választotta.

Mélyen tisztelve az összes többi maratonista indulót, talán nem árulok el nagy titkot, ha előre elmondom: jelenlegi formámban kettejük kiesésével a fő ellenfelem a stopper, vagy ha úgy tetszik egy "virtuális Prauda Peti", az ő egykori ideje maradt.

Mielőtt még belevágok, egy utolsó megjegyzés előre: úgy néz ki, "kutyás" napot sikerült kifognom, a maraton során több ízben is találkoztam négylábúakkal, akadt köztük olyan, amelyik kellemetlenséget is okozott, volt, amelyik csak egy kis mosolyt csalt az arcomra. Igyekszem ezekkel fűszerezni amúgy meglehetősen száraz, unalmas beszámolómat magáról a versenyről.



Elindultunk, aztán hamarosan kezdődött a kaptató a TV-toronyig. Decemberben rengeteget edzettem itt, legjobb időm (13:56) helyett most 15:30-at terveztem, semmiképp sem akartam elfutni az elejét. Hihetetlenül lazán esett ez a tempó és ebből már kezdtem sejteni, hogy sikerült egész jól rápihennem az eseményre. Végül 15:20-ra értem fel, közvetlen a torony előtt előztem meg a két keszthelyi fiút és Jácintot, így már csak négyen maradtak előttem: Korpa a középső távról, illetve a legrövidebb távon élen álló trió: Dóra Peti, Koló és Bence. Alig fél perccel jártak csak előttem.

Persze csak fél szemmel figyeltem rájuk, a saját előre eltervezett tempómat próbáltam inkább tartani. Ami sikerült is, a Panorámán lefelé a négy percen belüli tempó ellenére 150 alá esett a pulzusom. Következett a Jánkahegy. És az első találkozás négylábú barátaimmal.

KK1 avagy Kutyás Kalandok 1. rész Az emelkedő közepén ketten voltak egy kutyával (ráadásul ismerem is őket). Harcias kutyájuk visszatartása közben, látva hogy csak ötödik vagyok, odakiáltottak: "Szeretnéd utolérni az elsőt?" És mutatták, hogy szívesen nekieresztik a kutyust. Integettem, hogy köszi szépen, talán majd legközelebb.. :)

Közben a köd és a kanyarok miatt elveszítettem az előttem haladókat, de szép tempóban, 160 körüli pulzussal sikerült fölkapaszkodnom a gerincre.

KK2 avagy Kutyás Kalandok 2. rész A gerincen haladva én is találkoztam azzal a (kissé vadnak tűnő) kutyával, akiről már Korpa és Sólyom is hírt adott a beszámolójában. Különösebben nem vagyok félős, még akkor sem, ha nincs nálam a kutyariasztóm, mint például a mai napon. Így elfutottam mellette, mire elkezdett felém kapkodni. Rákiáltottam, hogy maradjon veszteg, de egy darabon csak jött utánam, végül aztán leszállt rólam.

A Jánka vége felé közeledve aztán előtűnt a ködből előttem egy apró alak, Bicsák Bence haladt olyan fél perc előnnyel, de egyre közelebb kerültem hozzá. Azonban jutott a Jánkára még egy harmadik kutyus is:

KK3 avagy Kutyás Kalandok 3. rész Egy bácsi sétáltatta a (medve méretű, ámbár jámbornak kinéző) kutyusát, persze póráz nélkül. Egy szűk utca közepén mentek, muszáj volt közvetlenül a kutya mellett elfutnom. A bácsi már előre szólt, hogy nem bánt ám a kutyus. Ezen felbátorodva, tettem egy barátságosnak szánt, simogatást imitáló mozdulatot a kutyus felé, ahogy elmentem mellette. Több sem kellett neki, utánam eredt, szerencsémre azonban nagy termetéből fakadó lomha mozgása és gazdája folyamatos kiabálása végül megállásra kényszerítette.

Semmi nem tudott kizökkenteni, haladtam tovább, Bence egyre közelebb került, és amikor már csak olyan 50 m-re lehetett, jött a fordító, ahol ugye én visszakanyarodtam az Alsójánkahegyi út felé. Nagyjából olyan fél perccel jártam az ide tervezett részidőn belül, a tempó változatlanul könnyedén esett. Egy hosszú sík szakasz következett (a Zrínyi úttól egész Botfáig) amit lazán futva, 4:09-es átlagtempóban, 155-ös pulzussal futottam. Itt kaptam az első frissítőt az engem kísérő "szakmai stábtól", ugyan még nem igazán kívántam se enni, se inni, de pontosan tudtam, hogy később jól jön az még.

A Zrínyi úton megláttam Korpát. Tudtam, hogy nem egymással versenyzünk, de azért kíváncsiságból megmértem a távolságunkat. A külső Flex-nél 50 mp-el haladt előttem. Aztán mire a botfai nagy emelkedő aljához értünk, a differencia 30 mp-re olvadt. Mivel a részidőm itt már kezdett ijesztően jó lenni (közel egy perccel jártam "Prauda Peti előtt"), elhatároztam, hogy a durva emelkedőt csak nagyon könnyedén futom. Így is volt, de meglepődve láttam, hogy pillanatok alatt utolértem Attilát, és az emelkedő tetejéig el is kerültem.

Lefelé kellemesen telt, Attila utolért, cseverésztünk egy jót, egészen a bozsoki frissítőig. Itt intettem neki, sok sikert kívánva. A szimbolikusan féltávot jelző Balatoni útra 1:26:10-nél tettem a lábamat. Vagyis 1 perccel jött mögöttem Peti, persze csak virtuálisan.

Következett a Csácsi hegy, pontosan tudtam, hogy itt ugrik a majom a vízbe. Vagyis itt fog kiderülni, tudom-e tartani az addigi tempómat. Tudtam. Tovább növeltem virtuális előnyömet, és még mindig nagyon jól voltam. Mi az, hogy jól! A hegyről lefelé 3:42-vel jöttem, 152-es pulzussal. Az egész futásra számított eddigi átlagpulzusom 157 volt, tavaly ugyanitt 166-nál tartottam. Frissnek, erősnek éreztem magam, és még nagy tartalékokat sejtettem magamban, így itt már 80 % esélyt adtam neki, hogy meglesz a csúcs.

KK4 avagy Kutyás Kalandok 4. rész Ki ne hagyjam, hogy a hegyen én is láttam a Sólyom által már idézett túrázó csoportot a 20 kutyájukkal. Szerencsére azonban elkerültem őket, egy bekötő úton jöttek felém, de csak néhány kutya jutott a közelembe, és a gazdáik még időben visszaparancsolták őket.

KK5 avagy Kutyás Kalandok 5. rész Közvetlen a Parkerdő előtt, az utolsó csácsi házaknál két idős néni sétáltatta a nap korábbi kutyáihoz képest csak mikroszkopikus méretűnek tűnő tacskójukat. Mondanom sem kell: póráz nélkül. Már messziről meglátott mind a két néni, mind pedig a tacsi, aki haragra gyúlva, mérgesen csaholva el is indult felém. A nénik halálra rémült arccal a kutya helyett nekem kiabáltak, azt ismételgetve: "Meg kellene állni! Meg kellene állni, és majd megnyugszik!" Csak mosolyogtam, semmi kedvem nem volt elmagyarázni nekik, hogy ez egy futóverseny, a pólómon a szám az egy rajtszám, következésképpen én is egy versenyző vagyok, következésképpen nem áll szándékomban megállni 5 percre, és összebarátkozni Fifivel. Széles mosollyal elfutottam mellettük, csak integettem egyet barátságosan. Egészen jó kedvre derítettek. :D

Egy apróbb és egy közepes emelkedőt leszámítva hosszú sík következett egészen a Gógánhegy aljáig. Vártam, jön-e a holtpont, de csak nem akart megérkezni. Könnyedén tartottam a ritmust, előnyömet pedig a parkerdei másfél percről tovább növeltem két percre Peti előtt. Közben Korpával találkoztam, aki beérkezve a közepes távon autóba pattant és meg sem állt Neszeléig.

Kitárgyaltuk a versenyét, és latolgattuk az én esélyeimet is. A stábommal a hegy aljánál találkoztam, itt kaptam az utolsó frissítést, ahogy mindig, itt is futtában, tehát a teljes távot egyetlen másodperc megállás nélkül teljesítettem.

A csúcsdöntés szempontjából minden ideálisnak tűnt, már csak egyetlen akadály maradt. Úgy hívják: Gógánhegy. Az előzetes hírek szerint útépítések miatt nagy része fel van túrva, sáros-csúszós talajra lehet számítani. Az előny birtokában azonban bizakodva vártam a hegyet, és nem is volt különösebb gond: bár valóban helyenként sáros, süppedős talaj nehezítette a haladást, de az ebergényi emelkedő tetejére a két perces előnyömet precízen megőrízve sikerült feljutnom.

Innen már csak 3700 m volt hátra, de már csak lefelé! Maradt erőm még hajrázni is, az utolsó pár száz méteren, az egykori Ruhagyártól két tájfutó (Fehér Feri és Molnár Barni) is segített, hogy még véletlenül se tévedjek el. :D

Az utolsó 3700 m-t 3:46-al futottam. Az udvaron felállított célkaput elérve megállítottam az órám: 2:53:58-at mutatott. Megölelgettem Timi barátnőmet, aki a stáb tagjaként mindvégig lelkesen kísért és bíztatott. Ezúton is köszönöm Neki, és mindenkinek, aki segített!

Kézenfogtam Timit és besétáltunk a terembe. Hivatalosan így 2:54:20 került a jegyzőkönyvbe. Álmomban sem gondoltam volna, hogy több mint két percet javítva adom át a múltnak Peti rekordját. Nagyon örültem, és amin leginkább meg voltam lepődve, hogy szinte el se voltam fáradva (persze azért el, de ahhoz képest nem, ahogy a korábbi években szoktam érezni magam a célban). Le sem kellett ülnöm, vígan fogadtam a gratulációkat és kedélyesen beszélgettem minden ismerőssel.

Csak jóval később tudtam meg, hogy üldözőim közül Sólyom feladta a versenyt, így a dobogóra klubtársam Tölli Tomi és volt osztálytársam, a kiváló biciklis Vojnovits Csabi kerültek fel, 3:23-al és 3:33-al.


Egyszóval, ennél jobban nem is sikerülhetett volna számomra ez a verseny, és ennél jobban nem is záródhatott volna a 2009-es év.

Mindenkinek Boldog Új Évet, kellemes edzéseket és sikeres versenyeket kívánok 2010-re!

Timi készített néhány jó felvételt, én meg elláttam őket a megjegyzéseimmel, aki kíváncsi: katt ide!

Részletes eredmények: katt ide!

a versenyen mért adatok (kattintásra nagyítódik)

2008 vs 2009 (kattintásra nagyítódik)

És akkor az internet megfogadá: Lefutok 4500km-t az új esztendőben!

Tavaly olvastam egy cikk -et arról, hogy egy belga túdós szerint az internet tíz éven belül öntudatra fog ébredni. Az újévi fogadalmak időszakában eszembe jutott a téma és eljátszogattam a gondolattal, ugyan mi lesz az öntudatra ébredt internet első újévi fogadalma.
Hát kedves futótársak, bármennyire is jól jönne egy ilyen népszerűsítő gondolat egy ilyen nagyhatalmú támogatótól, a címben szereplő összefüggés biztos nem fog kialakulni a net és a kedvenc sporttevékenységünk között!
Vannak más, nem ennyire közvetlen összefüggések, amelyekről most az újévi bulik elmultával talán érdemes egy kicsit elgondolkodni. Ezzekkel a gondolatokkal talán könnyebben megértjük miért is kell nekünk az a sok izzadás ahhoz hogy megadjuk a szervezetünknek azt ami jár neki, sőt egy kis muníciót is kaphatunk ahhoz, hogy másokat is kirángassunk az aszfaltra.
Induljunk öntudatra ébredés gondolatától. A cikkben szereplő kutató az internetet egy hatalmas komplex rendszernek fogja fel, amely pár éven belül eljut arra a szervezettségi szintre hogy az emberi öntudathoz hasonló tulajdonságokkal rendelkezik. Ez nem valószínű, hogy egy emberi elméhez hasonlítható állapot lesz, lehet hogy mi azt nem is fogjuk úgy érzékelni, de az a jelenség mindenképpen egy új, magasabbrendű tulajdonság/képesség lesz. Ehhez az ötlethez a kutatók nagy bonyolultságú komplex rendszerként tekintettek az internetre. Hasonlítsuk össze ebből a szempontból szervezetünket a nettel. Mindkét esetben több többszörösen öszetett rendszerek hálózatait látjuk: Az internet áll a hardwerek (számítógépek, routerek )összekapcsolt hálózatból, amelyek között az elektronikus és optikai jelek tartják a kapcsolatot. Az előbb előbb említett jelek információkká állnak össze, ezek az információk közvetlen linkekkel, illetve jelentésükkel kacsolatban állnak egymással. Végül, nem utolsó sorban ott vannak a felhasználók, akik kezelik a rendszereket és ezek alkalmazásával ugyancsak hatalmas hálózatot alkotnak.
A szervezetünkben a mondjuk a sejtekben lévő molekulák a biokémiai reakciókkal lépnek egymással kapcsolatba, és már ki is allakult a többmiliárd elemből álló hálózat. Ugyanígy egymással hatalmas hálózatot alkotnak molekulák „kommunikációjával” a sejtjeink, az idegsejeink hálózatáról meg mindenki hallott már.
Ezeket a többszörösen összetett rendszereket komplex rendszereknek hívják. Ennek legfontosabb tulajdonsága, hogy a kimenet nem közvetlen függvénye a bemenetnek: Ha pl betöltök 7 l benzint a kocsimba, akkor azzal le fogok autózni 100 km-t minden további nélkül. Ugyanakkoir hiába majszoltam be 1 kg csokit karácsonykor, attól még nem tudom lefutni a 100 km-t.
Elérkeztünk egy fontos ponthoz: Kultúránkban a szervezetünket egy darab valaminek képzeljük el. Ezzel sokkal inkább gépként tekintünk rá: elvárjuk, hogy a bemenetnek meglegyen a logikusés kapcsolt kimenete. „Miért kellene nekem szaladgálni őrültként az utcán, amikor sokkal kényelmesebb egy sörösüveggel és chipsszel megnézni a Dakar rallyt! Futás után hullafáradt leszek, semmi értelme az egésznek!” –gondolja emberünk. Ebből a szempontból valóban értelemtlennek tűnik az egész, főleg ha nincs sikerélményünk a futásból. Sajnos a testünk nem egy testként, de nem is pár szerv szervezeteként működik hanem az egy többszörösen öszetett komplex rendszer.
Nos ezek a komplex rendszerek a bonyolult működésük miatt sok-sok fejtöréstokozott az okosoknak, olyannyira, hogy még most is sokan osztják azt a nézetet, hogy a komplex rendszerek annyira áttekinthetetlenek hogy átmenetet képeznek a rend és a káosz között.
Szerencsére azért vannak kapaszkodók ebben a káoszközeli állapotban. Ezek a rendszernek olyan tulajdonságai, amelyek minden nagy bonyolultságú komplex rendszerre vonatkoznak, legyen az egy élő sejt, az emberi agy, az emberi társadalom, vagy akár az internet (Az erről szóló általános rendszerelméletet egy Ludwig von Bertalanffy nevű biológus alkotta meg). Ilyenek például, hogy a szervezetünk függetlenül a külső körülményektől sokáig stabil állapotban marad (ezt hívjuk egészségnek), mígnem egyszer csak számunkra váratlanul megbomlik az egyensúly. Egyesek tüdőrákot kapnak a passzív dohányzástól is, mások meg egész életüket végigdohányozzák annélkül, hogy elkapnák a kórt. (Ennek a jelenségnek egy modelljét és magyarázatát nemrég találták meg – megint két magyar név: Barabási Albert László és Albert Réka) Legrosszabb esetben teljesen összeomlik a rendszer amit halálnak hívunk. Ugyanakkor a rendszerek idővel alkalmazkodni tudnak az új feltételekhez hosszabb távon. Ezt hívják evolúciónak.
Fontos, hogy a szervezetünk működését rendszerként fogjuk fel. A kutatók is fontosnak tartják ezt a szemléletmód változást, (és nem csak a szervezetünk, hanem a biológiától kezdve, ökológián át a természettudomyányokig minden területen) olyannyira hogy ezt a rendszerközpontú szemléletetnek tudományos nevet is adtak: Ez a rendszerparadigma. Kornai professzor készített egy nyolc pontos összefoglalót róla. Érdekessége a téma feldolgozásának, hogy azt a professzor a magyarországi rendszerváltás szempontjából dolgozta fel, az általános rendszerelmélet alapján teljes egészében érvényes az emberi testünkkel kapcsolatos gondolatokra is. Nem kell megijedni, futótársak, nem fogom most végigelemezni a dolgozatot, csak pár számunkra fontos szempont:
1. A rendszerek jelenlegi állapotát akkor tudjuk megérteni, ha azt annak történelmi előzményeit is figyelembe vesszük: Az australopithecus több mint 4 milló éves előremutató lábujj maradványaiból a tudósok arra következtettek, hogy már az az ősünk leszállt a fáról, tehát aktív, ha úgy tetszik aktív„földön futó” életmódot folytatott. Tehát ez a rendszer ami mi magunk vagyunk, már több mint 4 millió éve ahhoz hogy túléljen nagyon is sokat futva, aktív fizikai tevékenységet kellett végeznie. Asok évszázad, de lehet hogy pár évmillió alatt ez a rendszer úgy tudott élve maradni, ha sokat lótott-futott magokat állatokat keresve esetleg vízi éltmódot folytatva. Ezt a rendszer ilyennek alakult ki és nagyszerűen működött így kb 50 évvel ezelőttig. Ekkor történt meg az a változás, amikor az emberek többsége „beült” a munkahelykre és feleslegssé vált az aktív mozgás a megélhetéshez. Nagyon jól érezzük magunkat ebben a környezetben, büszkék is vagyunk rá: megteremtettük a kényelmet magunk körül. Csak egy a gond: a rendszerünk nem tudott ennyi idő alatt alkalmazkodni a kevés mozgáshoz, és a mozgás hiánya fennakadásokat okoz a metabolikus hálózatban, amit aztán az orvosok úgy dignosztizálnak mint: cukorbaj, elhízás, magas koleszterin..stb. Nem is csoda gondoljuk végig: Az elmúlt 4 milló évből csak az utóbbi 50 megváltozott életmóddal. Hogy ez milyen kevés idő, gondoljuk el, hogy az elmúlt 4 millió év egyenlő azzal az 1000 km-es távval amit az „ezredeseink” lefutottak az idén. Ehhez a távhoz viszonyítva az 50 év annyi mint a szilveszteri futás utolsó 12,5 métere az 1000km-hez viszonyítva. Nos ez a talán 2 generáció nagyon nagyon kevés ahhoz, hogy a rendszerünk átálljon a mozgásszegény életmódhoz. Most úgy állunk, hiába fejlesztette ki magának a homo sapiens a kényelmes életmódot, még nagyon sok generációnak biztosítani kell az aktív mozgást rendszer optimális működéséhez, azaz a szerevezet egészségéhez.
2. A rendszerparadigma másik szempontja szerint a rendszerre mint egy egységgel, nem pedig az egyes résztudomáynok összességére kell tekinteni. Tehát téves az a nézet, hogy mondjuk aktív mozgással x %-ban eleget teszünk a szervezetünk követelményeinek. Ezzel szemben a mozgáson kívül kell még a megfelelő táplálkozás. Ebben a legnagyobb veszélyt az egyoldalú, mai technológiával „szegényített” étkek használatában látom. Ha elég figyelmet (és anyagiakat) tudunk arra fordítani amit változatos és a régiek étkeire hasonlítanak, szerintem ezen a téren megadjuk a rendszerünknek azt ami kell neki. Ugyanígy figyelembe kell venni a társadlmi és pszichikai előzményeket, mert az ilyen jellegű konfiktusok mellett kialakulhatnak azok a tönetekm amelyeket pszichoszomatikus tüneteknek hívnak.

A jelenlegi valóságunkban úgy tűnik az utóbbi jelenségek nem okoznak annyi gondot mint a táplálkozás de főleg a mozgáskultúránk, amiben mai társadalmunk nagyon sok adóságot halmozott fel a szervezetünkkel szemben! Nagyon tetszik nekem az a sok ember akivel találkozunk vesenyeken, utcai futásokon, viszont még mindig nagyon nagyon kicsi az az arány akik akár futással akár más sportolással rendszeresen megadják szerveteüknek azt a mozgást ami jár neki!
Még ömnagunknak is sokat kell fejlődni addig is amíg az internet vagy a társadalmi rendszerünk öntudatra ébred.

– Vagy talán a társadalmi környezetünknek már megvan az öntudata csak mi globalizációnak hívjuk??

Kedves futótársak sok boldogságot nagyon sok kellemes lefutott kilométert és még sok sok új futótársat kívánok az 2010-es évben!

Szeredi Miklós

2010. január 1., péntek

2010

Tavaly valahogy nem sikerült néhány verseny.

Feladtam a kanizsai 50-est és a szilveszteri maratont. Felfordultam a tanuhegyeken.
(Az a jó benne, hogy tudom miért történtek meg. És ezek olyan körülmények voltak, amik akkor nem voltak elháríthatóak, de hosszútávon igen.)

Volt némi siker is.
Celldömölk, Tekenye, Szentgotthárd.
Sikeres az első 12 órás versenyem is.
Amit idénre is beterveztem.

Ám egyre jobban érzem, hogy nem megy olyan könnyen a regenerálódás mint, néhány évvel ezelőtt, amikor az egyéni csúcsaimat futottam.

Úgy voltam szilveszter előtt, hogy irány az egyéni csúcs. Egy kemény, hosszabb felkészüléssel.
Aztán majd az eredménytől függően meglátjuk a folytatást.
Hát még a célbaérés sem sikerült.

Két gondolat forog bennem:
1) Újra nekiállni a kemény edzéseknek. Hiszen Zalában Hosszútávú OB. Sárváron jó lenne javítani. Kellene egy sikeres ultrafutás is.

2) Ki kellene hagyni egy évet és csak futogatni, amikor jól esik. S talán jövőre újra fogom kívánni a sikert.

Az első mellett szól, hogy nem nagyon bírom ki futás nélkül két egymást követő napon.

A második mellett, hogy jelenleg nagyon fáj a lábam, még a járás is nehezemre esik. Ki kellene pihenni ezt a sérülést.

S ez a fájdalom szavazata döntötte el a vívódást egyelőre:
Amíg fáj, nem erőltettem, aztán majd meglátom:

Lehet, hogy újra harapni fogok ...
... s nem is kell rá várni egy évet?

fájdalom - kritika

December elején még úgy voltam vele, hogy ha jó idő lesz, akkor egyéni csúcs a cél a maratoni távon szilveszterkor.
Aztán aznap reggelre a tisztes helytállásra csökkentettem a magam szembeni elvárásokat.
Évi a nevezéskor mindenáron rá akart beszélni a középtávra, de nem hagytam magam. Annak ellenére, hogy a bal lágyékomban valahol mélyen már vagy 3 hete fájt egy kis izom darabka, amit sehogyan sem tudtam tetten érni. Hiába tapogattam, maszíroztam, nem találtam semmi kézzel foghatót csak a fájdalmat.

Így azzal a "jelszóval" indultam útnak, ha fáj bármikor ki lehet szállni. S ez sajnos meg is történt.

Még a verseny előtt kértem Déri Mikit, hogy a frissítő állomásokon ne csak forró tea legyen a választék, hanem ELŐRE KITÖLTÖTT VÍZ is. Megígérte, hogy szólni fog. Na ez a szólás nem ért célba.
Valamilyen szinten erre számítottam, így vittem magammal még a Kanizsai Mikulás által hozott isoitalt kulacsövben.
Azért jól esett volna némi víz is közben. Esett volna, mert nem sikerült szereznem. Hozzátesezm, hogy ahogy halló távolságon belülre értem már mindenhol előre kiabálltam, hogy vizet szeretnék.
Az első állomáson nem is volt, meg ott egyébként is vagy plusz 10 méter kitérő.
A másodikon elkezdték keresni a palackot. Hogy megtalálták-e sosem derül ki számomra.
A harmadikon meg volt a palack az asztalon. gyors kupak lecsavarás, töltés, kezem felé nyújtás. Ám a kapkodás miatt nem tudtam elvenni, leejtettem.
A negyediken ki volt szépen rakva sok-sok pohár víz. És ott volt egy túra csapat, vagy 30-an, akik a körbe állták az állomást, iszogatták az én vizemet. A személyzet is az ő kiszolgálásukkal volt elfoglalva. Esélyem sem volt az asztalhoz férni, sőt nagyon elhaladni sem tudtam.
Az ötödiken már meghalltam, így még banán is jutott a számba, de már késő volt.

Jánkán engem is megtámadott a kutya. Nekem a jól bevállt védekező módszerem a visszatámadó morgás és a kődobálás vagy annak imitálása. Így sikerült kivédenem, de a ritmusom megtört. Hozzátéve, hogy itt már nyolc éve futok rendszeresen, de kutyával még sosem találkoztam. (Annál több primitív, futás ellenes autóssal.)
Aztán vagy 20 kutya között futottam el a Csácsi kápolnánál. Már előre láttam, hogy a fent említett túra csapaton kívűl más is túrázik arra felé. Egy csomó ember és kutya állta el ott az utat póráz nélkül. A gazdák próbálták őket rendbe terelni, ami nem nagyon sikerült hirtelen felbukkanásomkor. Én meg szinte becsukott szemmel futottam közéjük: ha én nem látom őket, akkor talán ők sem vesznek észre alapon, meg bízva a szerencsében, hogy már mindegyik reggelizett, nem úgy mint Korpa.

Ezt is megúsztam, nem úgy a fájdalmat.
A stadion körül kezdett előszőr igen zavarni. Itt úgy lelassultam, hogy Tamás simán futott el mellettem Neszelében.
A bútorgyári frissítőnél már annyira fájt, hogy meg is álltam egy kis víz ivásra.
Még megpróbáltam kifelé indulni Gógán hegy felé, de beláttam, hogy csak a gyaloglás megy. S így sokkal gyorsabb a Platánsor felé véve az irányt visszajönni. Meg rövidebb ideig fáj.

Ahogy sétálltam visszafelé nagyon szomorú voltam és volt időm számba venni a jövő évi terveket. Erről majd később.

Talán mondhatom, hogy mentálisan jobban megviselt, mint fizikálisan a fájdalom.
Sajnos ez a rosszabb ....

Mountain Man 2009-12-31 (24km)

Mivel az idei évem, ami most már sajnos csak a tavalyi, jórészt arra volt hivatott, hogy segítsen megtalálni a félmaratonok ritmusát, csalódást keltettem volna magamnak, ha idén (úgy értem tavaly) nem a középtávval próbálkozom. Gyakorlatiasan kifejezve mindez azt jelentette, hogy míg eddig mindig ész nélkül lezúgtam a Jánkahegyről, most hajtűkanyarszerűen fel kellett fordulnom a felénél. Amúgy meg éppen ez az, amit képletesen mindenképpen el szerettem volna kerülni.

Előrelátó módon már reggeli helyett privát kulacsokat hordtam ki néhány olyan elkorhadt fa tövébe, amelyek nem tűntek feltétlenül városszéli kóborkutyák vizeletürítési célpontjának. Zsebeimet gázspray formátumú kutyariasztóval és néhány szőlőcukorral tömtem ki, tehát összességében elmondható, hogy ha a versenyre nem is, a kutyákra mindenképpen rákészültem (erről még lesz szó).

A bemelegítés a szokásoknak megfelelően unalmasra sikeredett (lassúfutás, orrfújás, pisi), leszámítva azt a kellemetlen körülményt, hogy a 299ft-os tescos (ez itt nem az anti-reklám helye, mert amúgy tényleg jó) fülhallgatóm egyik oldala hirtelen elhallgatott, így már csak mono üzemmódban toporogtam a rajhelyen.

rajt

Négy részidőhöz mérhettem magam, amelyekből (no és persze az aktuális állapotomból) már előre tudtam jelezni a későbbieket. Az előző évek eredményeiből láttam, hogy több korábbi győztes is nagyon elfutotta az elejét, majd nagy szenvedések árán csak takaréklángon perzselődtek a táv hátralévő részében. Ezt jó lett volna elkerülni, de az események alakulása nem először írta felül az elméletet.

Az előzetesen is legfőbb ellenfeleimnek tűnő keszthelyi futókat (köztük a táv tavalyi győztesét) a TV-toronyhoz felfelé sikerült megelőznöm, a Panoráma út alján pedig már abszolútban is második helyen álltam, ami jókora aggodalomra adhatott okot. Koló meg is jegyezte, milyen gyorsan szaladok, kicsit túl gyorsan is – gondoltam.

hármasban

Ő később pár méterrel megszökött a Jánkán, míg a szintén ZASZ-os 14 éves(!) Bicsák Bence is jól haladt. Ekkor egy alapjáraton kikötött, ám most elszabadult közepes méretű kutya borzolta a kedélyeket, de időm sem volt elővenni a fent emlegetett gázspray-t és csak bízhattam abban, hogy a valahol mögöttem tempózó Bence sem esik áldozatául.

A zárda feletti fordítóhoz 36’41”-kor estem be, ami még mindig elhamarkodottan gyors tempót sejtetett. Utólag belegondolva választhattam: vagy csipkedem magam és jelentősebb előny mellett kockáztatom, hogy bírom-e a végét, vagy türelmesebb, egyúttal ellenfeleim látótávolságában maradok, miközben garantált, hogy az adott sebesség tartása a végén sem fog gondot okozni. Előbbi mellett döntöttem, vagyis inkább az sikeredett.

Beépített emberem – aki civilben egy technikailag jól képzett egykor szebb napokat látott tájfutó (ezt még majd lehet, hogy át kell írnom:-) ) – jelezte Botfa előtt, hogy 2 perc körüli az előnyöm, ami ugyan megnyugtatott, de tudtam, hogy az emelkedőt csak a szokásos öreguras lépegetéssel tudom abszolválni.

botfai hegy

Ez így is történt, így a Roli (aki szemmel láthatólag nagyon könnyedén haladt) a felfelén szépen meg is lépett, majd Bozsokban már egymás mellett beszélgettünk kettőnk akkor már kifejezetten jónak tűnő esélyeiről.

Sajnos a kissé erős kezdés miatt addigra azt az időt sem tudtam hozni, mint amit edzésből korábban, de még így is sikerült 1h43m29s alatt elérnem a célkaput (bár a Decathlontól már az eléhezés kerülgetett), ami olyan 3 perccel gyorsabb az addigi pályacsúcsnál.

Eléggé elítélhető módon se nem ettem, se nem ittam (így a magánfrissítő-állomásaim készletei sem apadtak ezúttal) és reggelire is csak egy fél műzliszeletet erőltettem magamba. Jövőre jobb erőbeosztással és némi frissítéssel perceket illene javítanom.

A végén azért csak megmaradt a 2 perc előnyöm, majd nagyszerű volt látni a sok Aszfaltszaggatót (és a többieket is) a teremben, majd a dobogókon.


a díjhoz valakinek még hozzá (vagy bele) kell nőnie